fbpx

Bringával a fővárosban

Valljuk be őszintén, hogy fővárosunk közlekedésügyileg minden eddiginél labilisabb idegállapotba került, forr és morajlik, ahogy egyesek kettő, mások négy keréken üvöltik a magukét a másiknak, meg mutogatnak és célozgatnak éppen aktuális célpontjuk vélt vagy valós szellemi fogyatékosságára.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

A fent felskiccelt probléma persze kiváló alkalmat nyújt elfojtott lelki problémáink szitkozódással történő felszabadítására, csak épp az ilyenkor leginkább indokolt, és a katasztrofális helyzet megoldására valóban alkalmas ösvény megtisztítását lehetetleníti el. Mert, hogy helyzet van, az biztos, annak katasztrofális mivolta sem kérdéses, melyhez kollektíven teszi hozzá ki-ki a magáét: kétlábon, négykeréken, kétkeréken, vízen vagy épp levegőben. Azonban most leginkább a fővárosi közlekedés kétkeréken történő magunkévá tételéről szeretnék amolyan pro-kontra alapon értekezni, korhatáros besorolás alatt, frontálisan, őszintén, mintha nem lenne holnap.

Hiszen

A kétkerekűzés maga a közlekedési csoda, a felhők felett munkálkodó angyalok fémből és műanyagból teremtett szupereszköze. Gyors, készségfejlesztő, megbízható és rugalmas, ráadásul felépítéséből és kialakításából fakadóan meglehetősen olcsó is. Nem reprezentatív személyes tesztjeimen alapuló felméréseim alapján -az éjszakai és hajnali órákat leszámítva-, egyértelműen a leggyorsabb közlekedési mód, legyen szó a város bármely két pontja közti távolság áthidalásáról. Legutóbb speciel röpke 25 percet vertem a Zugló-Nyugati Pályaudvar szakaszon a Budapesti közlekedési vállalat által biztosított járművek kényelmét választó asszonyra, és bár edzettségem okán a vonatkozó példa ugyan extrém lehet, azért legalább annyira beszédes is. A kerékpározás következtében megspórolt utazópercekkel ráadásul értékes életidőt nyerhetünk, hiszen a mozgásforma testünk legfontosabb szervét, a szívet edzi, plusz, növeli teherbíró képességét, ezáltal ellenállóbbá, fittebbé téve hordozóját, illetve derűsebbé annak jövőbeli kilátásait.

A kedvező élettani és szabadidőre gyakorolt hatásai mellett talán eltörpül, mindenesetre nem árt megemlíteni, hogy letisztult kialakítása okán alacsony a különböző meghibásodások kockázata, növelve ezzel a megbízhatóságon és pénztárcabarát fenntarthatóságon. Kellő odafigyeléssel és gondoskodással, az itt-ott jelentkező apró problémák még idejében történő felismerésével és kezelésével, ha nem is teljesen, de szinte nullára csökkenthető a komolyabb anyagi ráfordítást igénylő meghibásodások.

Csakhogy

A nem elhanyagolható körülmények következtében, ha a kétkerekűzés valahol maga a közlekedési csoda, hát az biztosan nem a főváros területe. A biciklisek számára kijelölt, megépített, elcsórt és leválasztott útszakaszok többsége olyan, hogy besírsz, én legalábbis minden egyes utam alkalmával könnyek közt végzem, amiért az én kis drágámat ilyen kátyús, girbegurba, agyonfoltozott utak megtételére kényszerítem. Ezek nem pusztán a cangánk által igényelt anyagi ráfordítás mértékét növelhetik drasztikusan (az én augusztusi mérlegem két durrdefekt, és egy még nem vészes, de a nem túl távoli jövőben már vészjósló nyolcas az első keréken), de a tervezett utat is egy egészen új veszélyességi szintre emelik. A belső kerületekre leginkább jellemző, ki nem épített szakaszokon részmegoldásnak is csak nagy jóindulattal nevezhető sávleválasztásokból pedig egyenes szabályszerűséggel következik az idegállapotban közlekedő autósok és biciklisek átvitt értelmű egymásnak ugrasztása. Bárki, aki rendszeres résztvevője a reggeli vagy délutáni forgalomnak, napi rendszerességgel tapasztalhatja meg vagy válhat tevékeny részesévé a nyálfröcsögve egymásra ugatásoknak meg mutogatásoknak. Demagógnak hathat, ráadásul minden meggyőződésem ellen vall, mégsem lenne ildomos tagadni, hogy a fővárosban kétkeréken közlekedők egy tetemes hányada a KRESZ alapvető szabályait vagy nem ismerve, vagy töretlen lelkesedéssel figyelmen kívül hagyva jár-kel.

Épp ezért

Releváns szakmai ismeretek híján már csak a józan paraszti ész is szürkeállományomba csal jónéhány orvoslási lehetőséget. A biciklisek nem egy, nem kettő, hanem jósok fokkal szigorúbb ellenőrzése talán kevésbé szimpatikus annak, aki kárörvendően röpköd a dugóban araszoló autósok között, ezt aláírom. Mindenesetre ha nem is azonos mértékben, ők is a fővárosi közlekedés egy halmazát képviselik, így minimum elvárható lenne, hogy a gépjármű tulajdonosokhoz hasonlóan tisztában legyenek a vonatkozó közlekedési szabályokkal.

Az ismereteken alapuló szellemi körülmények után pedig meg kell teremteni az optimális fizikai körülményeket. Járható utakat, amik biciklihasználatra ösztönözhetnek bárkit, nem pedig arra, hogy inkább négykézláb akarjon elindulni, minthogy azon az Istentelen állapotú foson kelljen végig tekernie. Főleg az északi országokban számos jól működő példa mutatja, hogy a nagyobb városok lakói nyitottak a négykerekűről kétkerekűre történő váltásra, amennyiben megfelelően kigondoltnak és megvalósítottnak ítélik a rendszert. Ehhez azonban egy higgadt, szakmai alapokon nyugvó elmélet, majd pedig egy aszerint végrehajtott gyakorlat szükséges. Mindezek Alfája és Omegájaként azonban először az érdemi, egymás anyját nélkülöző, szakmai szempontokra alapuló diskurzus szorgalmazását kell meghonosítani a felek között, mert a reggeli csúcsforgalomban lüktető homlokkal történő „te kapd be, nem te kapd be” típusú eszmecsere minden, csak nem célravezető.  

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek