Eredetileg a kutyák miatt mentünk el akkori kollégámmal, hiszen olyan ígéretek záporoztak felénk, hogy beleszédültünk. Az akkori elképzelése a főnöknek egy szánhúzó turizmusra épülő központ kialakítása volt, ahol a kutyázás mellett nyilván másfajta munkát is végezni kell, de ezzel egyikünknek sem volt gondja. Így hát mentünk!
Ahogy aztán teltek a napok, hónapok, szépen lassan kezdett kinyílni a szemem, és észlelni kezdtem olyan dolgokat, hogy például a főnököm teljes mértékben lekezel engem, mint nőt. Először azt gondoltam, ez a kulturális különbségeknek tudható be, hiszen megtanultam már, hogy ezek a különbségek bizony torzíthatnak a mondanivaló értelmezésén. Sajnos azonban nem ez volt a helyzet. „Mindenkit arra akarok használni, amiben a legjobb…” – hangzott a válasz arra a kérdésemre, hogy mivel kutyázni is jöttem, ezért én is szeretnék kimenni velük edzeni, van-e rá esély? Én éppen akkor ugyanis a kempingben található apartmanokat takarítottam. Kedvességbe burkolt, asszonynak a házimunka való level 1…
Mivel azonban már kifelé jöttünk a téli szezonból, és a hó is viharos gyorsasággal olvadt, ez nem zavart annyira, az már viszont jobban ingerelt, hogy a főnök gyakorlatilag semmit nem fogadott el tőlem, amit a kutyákról mondtam neki. Azt az időt, amit a kutyákra szántam (takarítás, etetés), nem számolta bele a ledolgozott óráimba (én nyilván igen), és gyakorlatilag végig az volt az érzésem, hogy semmibe néz, ha a kutyákról van szó. Nem úgy férfi kollégám észrevételeit.
Ez persze igazán bántó volt, nem is nagyon tudtam ezzel a helyzettel mit kezdeni. Világ életemben husky-k között éltem, kutyáztam, megfordultam már szános helyen is, végig edzettem az elmúlt őszi szezont. Nem azt mondom, hogy nincs mit tanulnom, hiszen tudom, rengeteg dolgot kell még elsajátítanom, megtapasztalnom, mert sok minden van még, amiről fogalmam sincsen. Pont ezért jöttem, hogy tanuljak, tapasztaljak. Ezért vagyok Norvégiában. A szánhajtásért. Nem pedig a takarításért. Ezt vele is közöltem természetesen minden egyes „hivatalos megbeszélésen”, amit a jövőről folytattunk egymással, tehát nagyon jól és sokszor tudtára adtam, hogy ez a nyári szezon elmegy, de ha utána nincs munka a kutyákkal, akkor ne számítson rám a jövőben. A válasz mindig pozitív, lehetőségekkel teli volt.
Minden normálisan gondolkodó embernek feltűnnének azonban olyan kis lukak a sztoriban, hogy ha valóban volna lehetőség, akkor miért állít be mindig totál amatőrnek, miért nem kérdez soha a kutyás múltamról, miért nem akar megismerni, mint kutyást. Illetve, hogy miért nem jön ki egyetlen egyszer sem a kutyáihoz a terepre, amikor valami problémát jelzek neki velük kapcsolatban, és miért mindig csak utólag okos, amikor már valami megtörtént, az intézkedéseimet pedig anélkül bírálta meg, hogy tudta volna a konkrét szituációt, illetve, hogy mit miért csináltam.
Persze az ember először rögtön magában kezdi el keresni a hibát, ami nyilván nem baj, mert legalább önvizsgálatot tart. A fontos azonban, hogy mielőtt elkezdenéd magad és a tudásodat kétségbe vonni, jól nézd meg, ki fogalmaz meg rólad akár kimondatlanul is kritikát. Mielőtt valaki bizalmáért kezdenél küzdeni, kétszer gondold át, hogy vajon szükséged van-e egyáltalán rá.
Az ott eltöltött hónapok alatt ugyanis világossá vált számomra, hogy ennek az embernek nem sok köze van a szánhajtáshoz, és a kutyákhoz. Vett sok kutyát és egy szánt, hogy pénzt csináljon, nagyjából ennyi. Számos ponton bicsaklott meg a még ki sem alakult bizalmam irányába, hiszen láttam, hallottam az ő maga által túlzottan nagyra értékelt tudását és tapasztalatát a kutyákkal kapcsolatban, mely általában valahol mindig logikai bukfencben szenvedett.
Egy dolgot azonban kizárólag neki köszönhetek: megtanított végleg megbízni magamban, és a képességeimben.
Az a töménytelen ignorálás és lenézés, ami felém áramlott irányából, ha kutyákról volt szó, megtaníttatta velem, hogy minden ember magából indul ki, és csakis azt tudja adni, ami benne van.
Amikor megtudta, hogy a jövőben máshol fogok kutyákkal dolgozni, pénzért, mindent elkövetett, hogy a tudomásomra hozza, nem fogok ott megfelelni, mert nem vagyok képes rá.
Mosolyogva végig hallgattam. Nem idegesített, nem ültetett el bennem semmiféle kételyt, kétséget, nem lettem szomorú, nem lettem bosszús. A beszéd végén elköszöntem, és csak annyit mondtam ki hangosan, magyarul – amit gondoltam is akkor már régóta:
NE ÁLLJ AZ UTAMBAN TOVÁBB!
Három év alatt eljutottam a „nekem mindegy a pénz, csak dolgozhassak”, az „én mindenkinek segítek, engem ki lehet használni”, „a mindenki biztos jobb nálam” érzésektől, a sorsa felett folyton értetlenkedő sértett kisgyermekből odáig, hogy már csak ez az egy mondat uralja a gondolataimat.
Ha csak kételkedni tudsz bennem és mindenben, ha kételyekkel próbálod mérgezni a lelkemet, és az életemet, menj innen! Nincs Rád szükségem!
A szezon végével aztán az utolsó napomon három órát utaztunk együtt a repülőtérig. Ez idő alatt megszámlálhatatlan kísérletet tett arra, hogy utoljára még „odabasszon”, és szétzúzzon lelkiekben.
Először a következő, kutyás munkám kapcsán kezdte el a képességeimet firtatni, és bizonygatni, hogy nem leszek rá képes, persze nem nyíltan, ahhoz sohasem volt bátorsága. Ez tette ki az út felét. (Nagyon bánthatta a csőrét, hogy sikerült egy jó helyet találnom)
Aztán az út második felében, mivel érezte, hogy nem veszem fel a kesztyűt, halál nyugalommal fogadom, amiket mond, elkezdte masszírozni az agyamat a hazaút kimenetelével kapcsolatban.
Ez ugyanis a következőképpen nézett ki: kollégám három kutyájával – aki időközben feladta a helyet és hazaköltözött Németországba – Alta-Oslo, ott négy óra várakozás, majd Oslo-Berlin, onnan pedig autóval Hamburgig.
Már az indulás előtt egy hónappal hangolt, hiszen sosem felejtette el elmondani, hogy három kutyával egyedül…lehetetlen. Képtelenség. Még ő sem tudja megoldani egyel sem, nemhogy hárommal.
Egyetlen egyszer nem fordult meg olyan a fejemben, hogy nem fogom tudni végig vinni. Nekem ez kihívás volt, nem probléma. Én szeretem az ilyeneket, kiderül, mire vagyok képes. Őt pedig ez felettébb bosszantotta.
Szóval visszatérve az autóba: ültem a kocsiban, és reggel 7 órától kezdve hallgattam, hogy a szános világ mennyire veszélyes és rémisztő, és, hogy mik történhetnek meg, mi baj lehet a hazaúton.
„Szerintem készítsünk vésztervet, arra az esetre, ha valamelyik kutyát itt kell hagynod.” – „Már miért hagynám?” – „Hát, ki tudja, nem lesz megfelelő a box, amiben szállítod, túl nehéz lesz, és nem viszik el, nem lesznek rendben a papírok” .
„Egyetlen egy kutyát sem vagyok hajlandó itt hagyni. Együtt jöttünk. Együtt megyünk. Slussz, kész passz” – rövidre zártam minden feldobott labdát.
Szegény. Kis szünet azért kellett neki, hogy új lendülettel csapjon le ismét.
„Mi van, ha nem találják meg a kutyákban a chipet, és azt is megnézik? Van olyan, hogy kiesik a kutyákból.”
Röhögés nélkül addig bírtam ki, míg odaértünk a reptérre, ott ugyanis természetesen viharos szél volt. Olyan élő kárörömmel a szemében kezdett rá megint, mint aki éppen aranyrögöt szitált ki a folyóból. „Ő ma tutira nem repülne, ekkora viharban. Lehet nem is száll fel a repülő.”
Az útunk természetesen tükörsima volt, hiszen felkészültem rá. Nem a negatív kimenetelekre, hanem a helyzetekre. Előjel nélkül. A repülőtéri dolgozók, a két kedves segítőm az oslo-i és a németországi repülőtéren várakozók, akik csodájára jártak a három kutyának, mind-mind segítettek, ahol csak tudtak, kérés nélkül.
Ez a nap tökéletes lezárása volt ennek a három évnek. A sok-sok kudarc, a rengeteg „miért nem adod fel, és jössz haza” kérdés ezen a napon furamód értelmet nyert.
Megérkeztem. Oda, ahol lenni akartam, oda, amit csinálni akartam. És most mármegérkezett az erőm is hozzá.
Az én repülésbe váltott zuhanásom három év után itt most véget ért, de kezdődik egy másik minőségű út, amelyet már ennek az erőnek a birtokában kezdek meg.
Ez az erő segíteni fog, hogy soha senki ne bizonytalaníthasson el abban, amit akarok, hogy soha senki ne tudjon kételyeket ébreszteni bennem a saját képességeimet illetően, és, hogy tudjam a helyén kezelni az olyan emberek kritizáló megnyilvánulásait, akik arra sem veszik a fáradságot, hogy megismerjenek.
„Tudom, hogy képes vagyok rá!”
És ha te nem hiszed, nem baj, csak ne állj az utamba!
Ez a kihívás esszenciája.
Az első részt itt olvashatjátok.
