Napestig sorolhatnám ezeket a frázisokat. De mi értelme lenne? Teszem fel magamnak gyorsan a kérdést, ahogy a gondolataimat rendezem mondatokká, miközben ezt a szöveget írom.
Egy frázis mégis nagyon megmaradt bennem, az egyik legismertebb üzleti lapkiadó marketinges konferenciáján a szlogen így szólt: “Urald a változást!”
Lehet-e egyáltalán uralni? Vagy ha lehet, kell-e? Az egészen biztos, hogy akarjuk.
Evolúciós vívmányunk, hogy képesek voltunk viszonylag változó körülmények között viszonylagos állandósággal alkalmazkodni és életben maradni. A pszichés evolúcióban is megfigyelhető ez a jellemvonás. Az egyik legnagyobb félelmünk, az egyik legnagyobb stesszforrásunk az az ismeretlen tér, amit a változás hoz létre.
Énünk állandóságának megőrzése alapvető belső működésünk, amit a változás veszélyeztethet. Minden nagy változás megköveteli azt is, hogy újradefiniáljuk önmagunkat, hogy identitásunkat, kapcsolatainkat újraértelmezzük. Ha ez túl gyakran megtörténik, abba általában a személy mentálisan beleroppan. Ugyanakkor ebben hatalmas fejlődési lehetőség is rejlik: minden ilyen helyzetben a személyiségünk egy magasabb szinten integrálódott formája bontakozhat ki, különösen akkor, ha egy ilyen folyamatot kellő introspekció és önreflexió követ.
Jung sokat hangoztatotta, hogy a belső és külső világunk egy dinamikusan változó egész, például a saját magunkban elnyomott részek, érzések, jelenségek megjelennek a külső körülményeinkben.
Személyes megélésem is, hogy a körülöttünk lévő világ úgy jelenik meg legtöbbünk életében, mint egy folyamatosan változó, biztos pontok híján lévő, képlékeny valami, amiben azok az értékek, amik mentén sokáig ismerős volt közlekedni már nem léteznek, újabbak még nincsenek vagy annyi van, ami csak szétszórja a figyelmet, az életenergiát. A posztmodern társadalom szépsége.
Ebben a tájban a változás valóban állandó, üteme zaklatott, az egyén kilátástalannak élheti meg a hétköznapjait, hiszen hol a munkahelyi feszültségektől, hol a globális ökológiai katasztrófától szorong.
Ebből logikus következtetés lenne, hogy a változást uralni kell. A gond viszont ott kezdődik, hogy a legtöbbünk számára ez lehetetlen vállalkozás, és az sem biztos, hogy akinek ez megy, boldogabb, kiegyensúlyozottabb, élhetőbb élete lesz tőle. Hiszen egyre nagyobb hatalomra, egyre több manipulációra és elnyomásra van szükség ahhoz, hogy az uralmat fenntartsa.
Mi az az ár, amit fizetünk érte?
Több minden van, az egészen biztos. Talán a legnagyobb és legfontosabb az érzékenység elvesztése. A lelkileg kővé dermedés, megfásulás, beszűkülés, kiégés, a belső szétszakadás élménye. A klienseim általában arra a következtetésre jutnak, hogy ezt az árat nem akarták volna megfizetni, ha tudják előre, hogy mivel jár.
Következmény még a természettől és a saját természetességünktől való elszakadás élménye. Az örök ifjúság, az örök szingli, a mindig sikeres, a csak pozitív. Ezek a változás uralásának pillanatképei. Ahogy a külső világban másokat nyomunk el, hogy sikeresek és pozitívak legyünk, hogy azt érezhessük nyeregben vagyunk, úgy a belső világunkban azt az érzékeny, éteri részt korlátozzuk, amit nehéz lenne szavakkal megfogalmazni.
Az egészen biztos, hogy vissza lehet találni, megélhető a változás úgy, mint élmény, mint lehetőség. A fölötte való kontroll egyik ellenszere szerintem az, hogy magunkat ne vegyük túlzottan komolyan, szerepeinkre, személyiségünkre tekintsünk úgy, mint egy kertre, ami hol terem, hol elveri a jég, de mindig megújulásra képes, és ne úgy, mint egy vár, amit folyamatosan védeni kell a külső támadásoktól. A sérülékenységünk felvállalásával a változástól való félelmünk is csökkenhet. A másik pedig az elmúlással, halállal való viszonyunk rendezése.
Születésünk után a legnagyobb változás, ami megtörténik velünk – átélünk vagy elszenvedünk – a saját halálunk.
Az uralhatatlan változás, amiről semmilyen fogalmunk sincs, hiszen ahol a halál van, mi ott nem lehetünk. Életünk kisebb változásai, szorongató élményei ennek a nagy, mitikus átváltozásnak a lekicsinyített másai. Talán ha ránézünk a kapcsolatunkra a Nagy Változással, akkor életünk kisebb változásaira is tekinthetünk másképp.
Mindezt persze leírni jóval könnyebb, mint megélni, meghaladni a bennünk lévő elakadásokat, kontroll iránti vágyat, változástól való félelmet.
Nádasdy Ádám: Maradni, maradni
Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.
Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.
Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.
További értékes gondolatokért kövesd Vági Zsolt szakmai Facebook oldalát.
