Mikor Rami egy cikkében Carrie Bradshaw-t romboló női karakterként írta le, úgy éreztem szinte engem sérteget. Mert tiniként számomra Carrie példakép volt. Már akkor tudtam, hogy újságíró akarok lenni, és felnéztem rá, amiatt, ahogy inspirálja az élete, és írogatja otthonából a saját rovatához a cikkeket. Aztán felnőttem. És mikor az elmúlt hetekben újranéztem ezt az ikonikus sorozatot, akkor értettem meg Rami álláspontját. Figyeltem ezt a nőt, aki a példaképem volt, hogyan rinyál, még akkor is, ha éppen egy igazán jó ember kerül mellé, néztem ahogy szívja a cigiket sorra, és partizik, mint egy húszéves. Láttam, hogy rajong egy férfiért, aki nem veszi komolyan, és csak ültem döbbentem a felismerésemmel: basszus, végül tényleg ilyen lettem. És már csak az nyugtatott, hogy szerencsére huszonévesen, és nem 30 felett.
Eszembe jutott közben Lami Juli cikke a Marie Claire idei 4. lapszámából, amikor Napjaink népmeséi címen a tini sorozatokról írt. Véleménye szerint azért is szeretjük annyira az ilyen sztorikat, mert ezeknek a fiataloknak még elnézzük a hibáikat, hiszen ők még csak most tanulják az életet. És drukkolunk nekik, hogy sikerüljön. Carrie azonban egy 30 feletti, elvileg érett nő, akitől immár mi is felnőtt fejjel, egészen mást várnánk. Valószínűleg ezért csalódtam újranézve a sorozatot. Mert nem lehet többé példaképem az a nő, aki úgy viselkedik 30 plusszosan, ahogyan én viselkedtem huszonévesen. Akinek semmi se jó, aki azt hiszi okosabb a pszichológusánál, de csak miután összejött egy másik betegével. Aki férfiak után futkos, kiket ő maga valójában nem érdekel, és aki elszúr egy boldog párkapcsolatot elszúr, mert saját magát szabotálja. Carrie Bradshaw egy tünemény, és imádjuk, de Carrie Bradshaw-nak semmi se jó, és igazán nem is akar változtatni ezen. Ha magunkba nézünk vagy a környezetünkben élőkre, rájövünk: az embernek soha semmi nem jó, soha semmi nem elég. De hogyan lehet akkor így élni?
Ha szinglik vagyunk, akkor kapcsolatra vágyunk, ha kapcsolatban vagyunk, akkor mikor mondja már ki hogy szeret, ha kimondta, akkor mikor költözünk már össze, ha összeköltöztünk, akkor mikor kéri meg a kezem, és még sorolhatnám. Ha vékony vagyok, akkor nincs mit fogni rajtam, ha teltebb vagyok, akkor túl sok a husi, ha göndör a hajam kiegyenesítem, ha egyenes akkor göndörítem, és egyébként is évente más színűre festem. Notóriusan hajtunk valamit, ami még nincs, amire szerintünk vágyunk, mert attól boldogabbak leszünk. Aztán ha megkapjuk, akkor hibákat keresünk benne, vagy valami újabb dologra kezdünk vágyni, miközben elfelejtjük értékelni azokat az apró boldogság szeletkéket, amikkel rendelkezünk. Mindezt pedig tökéletesen szimbolizálja Carrie Bradshaw a Szex és New York-ban.
Néha fontos lenne ebben a nagy hajszában megállni, és végignézni a saját életünkön. Észrevenni mindazt, ami most, a jelenben birtokunkban áll. Ez nem egy tudományos értekezés, és nem is pszichológiai okfejtés, aminek hatalmas megoldás lesz a vége. Csupán egy 30 éves nő elmélkedése, aki egykori példaképe által rájött, hogy mindig hibákat keresni és arra vágyni, ami éppen abban a pillanatban még nincsen meg, az egyenes út az egész életen át tartó boldogtalansághoz.
Az ember természeténél fogva sikerre, kihívásokra vágyik, ezzel nincs is baj. Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, fejlődjünk. Viszont néha vegyük számba azt is, amit elértünk, azokat az embereket, akik körülöttünk vannak, és mindazt, amiben részünk van. Ha pedig valami már nem szolgál minket, nem okoz örömöt, még akkor sem, miután mindent megtettünk vele kapcsolatban, engedjük el. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, sok önismeret kell hozzá, de megéri.
Természetesen a sorozat utolsó részén most is elsírtam magam. És azt sem állíthatom, hogy Carrie karaktere semmit se fejlődött voln a hat évad alatt. Viszont a saját karakterem fejlődött annyit 15 év alatt, hogy új példaképet kell keresnie, és ez egészen megnyugtató érzés.
