fbpx

Felnőttként a barátságok dinamikájáról

Pár napja a kishúgom Szalagavatóján tűnődve néztem ezeket a fiatal lányokat, barátnőket és nosztalgiáztam kicsit. Majd elgondolkodtam azon, hogy a felnőtté válás során mennyit változik bennünk a barátságról alkotott kép.
herczeg design
HIRDETÉS
herczeg design
HIRDETÉS

Óvodás korunkban még olyan egyszerűnek tűnik ez az egész. Akivel jól el lehet játszani, aki kedves velünk, az a barátunk. Aki verekszik és bánt minket, na ő már kevésbé nevezhető a barátunknak. És ebben nagyjából ki is merül ez a fogalom. 

Aztán jön az általános iskola, ahol már kezd árnyaltabbá válni ez az egész. Akár csúnyán hangzik, akár nem, itt már igazán gonosszá tudnak válni egyes gyerekek. Hiszen tegye a szívére a kezét mindenki és mondja azt, hogy sosem közösített ki senkit! Na ugye. Mindezt valószínűleg olyan nagy volumenű problémák miatt, mert mondjuk nem értett egyet velünk az illető. A barátságok ilyenkor leggyakrabban a hasonlóságon alapszanak. 

Ezekben az években az építő kritika csak kevésszer talál hallgató fülekre, és többször végződik sértődéssel, elfordulással. Hiszen mindenki nagyon keresi önmagát, miközben próbál megfelelni a környezetének, és még a testének változásaival is megbirkózni. Éppen ezért ebben az időszakban, tapasztalataim szerint bástyákat keresünk magunk mellé, akik egyetértenek velünk, és pozitívan állnak hozzánk. Kevesebbszer és másként vállalunk konfliktusokat. Vagy ha vállalunk, akkor gyakrabban végződnek kiközösítéssel, mint érett megoldáskereséssel és eszmecserével.

Majd eljutunk a középiskolába, ahol újabb kihívások várnak, megint be kell illeszkedni egy társaságba, és el kell fogadtatni magunkat. Itt is keressük a hozzánk hasonló személyiségeket, ezáltal klikkesedünk. Ezekben az években még mindig nehezen viseljük a kritikát, persze ez személyiségtől is függ. De talán általánosságban elmondható, hogy még mindig inkább egyetértésre törekszünk, és az ellentéteket kerüljük, vagy elengedjük a fülünk mellett. Ha egy barátunk rávilágít hibánkra, akkor őt megkérdőjelezzük, amiért negatívan beszél rólunk, míg a többieket, akik nyugtatnak, őket véljük valódi barátainknak. Ennélfogva pedig életünk gyermeki részét amolyan önámításban tengetjük. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem szerzünk igaz barátokat. Hiszen számíthatunk rájuk a bajban, rengeteg közös élményt gyűjtünk, és sokszor a innen életre szóló kapcsolatokat viszünk magunkkal.

Barátságok a felnőtt korban

Azt gondolom, valahol a húszas éveink közepére kezdjük el átértékelni barátságainkat. A szakemberek szerint valójában nagyjából 30 éves korunkra fejlődik ki a személyiségünk, és ekkor érünk meg igazán. Természetesen ez rengeteg tényezőn múlik, és embere válogatja mennyire valósul meg, de általánosságban elmondható, hogy 30 éves korunk környéké már kezd kitisztulni a kép. A húszas éveinkben megtapasztaljuk munkahelyeinken vagy a felsőoktatásban, hogy van olyan kritika, ami segítő szándékú és előre visz. Hogy éppen ezért nem feltétlenül az a barát a jó barát, aki mindig egyetért velünk, és bólogat, bármit mondunk.

Hanem igazi barát az, aki ha kell, kimozdít a komfortzónádból és a te érdekedben objektíven tekint egy adott szituációra. Felnőttként pedig jó esetben megérünk arra, hogy ilyen emberekkel vegyük körbe magunkat, és érdekes diskurzusokat folytassunk velük, ezáltal pedig folyamatosan fejlődjünk és bővítsük látókörünket a világról. Elképesztő érdekes megnézni, hogy mekkorát változik ez bennünk gyerekkorunktól felnőtté válásunk idejére. Hogy sok esetben eltérő gondolkodásmódok gyerekként még veszekedéshez vezettek, felnőttként pedig már egy izgalmas eszmecseréhez, akár egy pohár bor mellett. 

Csak, hogy egy személyes példával is demonstráljam ezt az érzést: Ha 20 évesen összevesztem egy pasival, akkor arra vágytam, hogy a barátnőim vígasztaljanak és többnyire azért velem értsenek egyet. De most, 30 évesen, ha konfliktusba kerülök a társammal, amit úgy érzek pillanatnyilag nem tudok megoldani, akkor átgondolom a történteket, és szándékosan a leginkább objektivitásra képes barátnőimmel beszélek, akikről tudom, hogy nem csak megvigasztalnak, hanem rávilágítanak arra is, hogy én hogyan tudnék jobban hozzáállni a szituációhoz. Mert az ember felnőttként eljut arra a pontra, hogy benne is lehet hibás mintázat vagy kódolás. Egy igazi barát pedig akkor segít, ha nem a rossz mintában hagy, és ahhoz bólogat, hanem segít a személyes fejlődésben, amit meg egyébként az embernek saját magának kell elindítania.

Ennél fogva az is rendben van, ha barátságok megszakadnak, vagy eltűnnek az életünkből. Mindannyian a magunk útját járjuk, és ez olykor külön utakra terel bennünket. Felnőttként érdemes átgondolni, hogy adott kapcsolatok támogatják saját fejlődésünk útját, vagy elvesznek belőlünk, és lerántanak minket. Ezt pedig minden találkozó után biztosan érezzük, csak hallgassunk arra a kis belső hangra. Akik pedig igazán fontosak, és hozzátesznek rövidke életünkhöz, na őket viszunk becsüljük meg, és tartsuk közel magunkhoz!

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek