Én is így terveztem, már minden elő volt készítve. Még díszeket is aggattam az ablakokba, hogy ha már lehet, minél hangulatosabban teljen az egyébként egyedül töltött karácsonyom… na igen. A szüleimmel nem ápolok túl jó kapcsolatot, igazából amint befejeztem az egyetemet, fogtam magam és elköltöztem tőlük. Ezért vagyok egyedül karácsonykor. A legtöbb ember ilyenkor általában sír, nagyon szomorú filmeket néz, és sóvárogva figyeli a vele egykorú srácokat és lányokat, akik adventi vásárban, esetleg gyorsétteremben ünneplik meg az „örök fiatalságukat”. Nos, én nem ilyen vagyok. Tökéletesen megvagyok egyedül. Ez még a kollégiumban eltöltött éveim alatt derült ki.
Szóval már készült a forró csoki, mikor megcsörrent a telefonom. Ó, csak ne AZÉRT hívjanak.. december 23.-a van! Nem lenne fair. Gyorsan megtöröltem a kezem, és felvettem. Sajna nem volt szerencsém.
– Jó napot! Öö..igen. Hány főről lenne szó? Oké, rendben. Mikor? Fél óra múlva, jó. Rendben, viszlát – tettem le, és sóhajtottam. Ne már! Most lőttek a programomnak, de most komolyan, normálisak ezek? Karácsonykor is dolgoztatják az embert… Á, mindegy.
Lehúztam a tűzhelyről az olvadozó csokit, és elkezdtem készülődni. Még a táskámat előkotortam valahonnan, aztán elindultam.
Már az utcán sétáltam. A délelőtti hóesésnek köszönhetően minden csupa hó volt. Szép képeket tudnék csinálni a tájról.
Ránéztem az órámra. Még volt húsz percem, így hát gondoltam, beugrom abba a kis kávézóba a környéken. Na jó, ez nem egy konkrét üzlet, inkább csak egy bódé a villamos és az út mellett. Méretéhez képest elég népszerű. Még nem voltam itt, de egy próbát megér.
Odasétáltam. Egy húszas srác állt a bódéban, és épp a pultot törölgette. Mikor meglátott, gyorsan elrakta a rongyot, és rám nézett.
– Szia, mit adhatok? – kérdezte, és egy fekete krétatáblára mutatott, azon voltak az árak. – Ma és holnap 20% kedvezmény van a latté-ra, a capuccino-ra, a latte machiato-ra, és a forró csokira. Emellett van süti is, például mézeskalács, linzer, meg… – a figyelmemet elkerülték a kávék, helyettük a fiú arcát néztem. Olyan ismerős.. de honnan is? Már fotóztam volna?
Csak azt vettem észre, hogy mosolyogva figyel. Zavartan beletúrtam a hajamba, és kinyögtem végre.
– Ööö… egy capuccino-t kérek, és két linzert – bólintott, és elkezdte lefőzni a kávét.
– Mindjárt adom! – nézett fel, mire szégyenlősen mosolyogtam.
Rákukkantottam a templom órájára. Éppen akkor kezdett volna bele a kibírhatatlan harangozásba, kereken 16:00 óra volt!
– Jaj, ne haragudj, de muszáj mennem! Majd később visszajövök a dolgokért! – szabadkoztam. Hogy én mekkora egy béna vagyok.
-Oké, akkor majd beugrasz értük! – integetett a fiú, én pedig már rohantam is. Azaz csak rohantam volna, ha a reggeli havazás miatt nem lett volna minden csupa jég. Ráadásul az utca, amin mentem, lejtett. Mondjuk a hatvanezer forintos kamerámat jobban féltettem, mint saját testi épségemet.
Befordultam a sarkon, ahol már ácsorgott a család. A gyerekek mini hóembereket gyártottak, én pedig eléjük siettem.
– Ne haragudjanak, hogy megvárattam Önöket. Bemehetünk? – nyitottam ki előttük az ajtót. Szerencsére nem tűntek mérgesnek.
Már egy órája kattintgattam előttük a kamerám.
– Rendben, azt hiszem, készen is vagyunk – csuktam össze a fényképezőgép lábait – Az e-mail címükre elküldöm a képeket.
Miután kifizettek, és bezártam utánuk az ajtót, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Eléggé beálltak az egy helyben állásban, és a kamera tartásában.
Gyorsan összerámoltam, felhúztam a kabátomon a cipzárt, majd a nyakamra tekertem a sálamat, és kinyitottam az ajtót. Mosolyogva fogadtam a látványt: nagy pelyhekben hullott a hó. Így hát hóesésben indultam hazafelé. Már sötét volt, így gyönyörű látványt nyújtottak a szebbnél-szebb, kivilágított házak és üzletek.
Persze még el akartam ugrani a mini-kávézóba, ahol szegény fiút nagyjából a semmiért dolgoztattam, így a másik utca felé vettem az irányt. Azonban mikor odaértem, láttam, hogy a bódé be van zárva. A lehúzott, faablakon csupán egy, apró táblácska virított, melyen ez állt: „Zárva. Nyitás: holnap reggel 9:00”. De miért zárták be ilyen korán? Logikusabb lenne karácsonykor sokáig nyitva tartani.
Kicsit szomorúan indultam haza. Szívesen beszélgettem volna azzal a sráccal, és akkor talán kiderült volna, ki is ő valójában.
Két házsor között baktattam, ahonnan már láttam a lakásomat. A hideg, hirtelen jött téli szél kicsit megváltoztatta a hóesés irányát, így egyenesen a szemembe fújt. Nagyon örültem neki… Belekotortam a táskámba a kulcsomért, hogy kinyithassam a bejárati ajtót, amihez időközben odaértem. A kilincsen azonban egy kis ajándék szatyor lógott. Szép, zöld és fehér mintás volt. Megfogtam, és a nappaliba érve belekukkantottam. Letörölhetetlen vigyor ült az arcomon. Hát ő volt az! A csomagban benne volt a capuccino lefóliázva, a linzerek, és egy rövidke levél:
„Sz. Ádám, gimis osztálytársad.
Boldog karácsonyt, Zsófi!!
U.i.: Ha gondolod, holnap karácsonyozhatnánk együtt, egy étteremben. Persze csak ha benne vagy…”
Hihetetlen, milyen jó fej emberek vannak. Ádámmal egész kilencediktől jóba voltunk, és azt is tudta, hogy nem vagyok jóban a szüleimmel. Természetesen benne voltam, ezért gyorsan írtam is neki egy üzenetet online.
Azt hiszem, nincs jobb dolog annál, hogyha a karácsonyt egy régi, kedves ismerőssel töltjük.
