fbpx

A karácsony varázsa – Láris Eszter írása

Azt hiszem, nincs is jobb dolog annál, hogyha karácsonykor egy bögre forró csokival és egy romantikus könyvvel a kezünkben, bekuckózva ülünk egy fotelben, mellettünk egy vidám karácsonyi zene szól... kint meg persze esik a hó.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Én is így terveztem, már minden elő volt készítve. Még díszeket is aggattam az ablakokba, hogy ha már lehet, minél hangulatosabban teljen az egyébként egyedül töltött karácsonyom… na igen. A szüleimmel nem ápolok túl jó kapcsolatot, igazából amint befejeztem az egyetemet, fogtam magam és elköltöztem tőlük. Ezért vagyok egyedül karácsonykor. A legtöbb ember ilyenkor általában sír, nagyon szomorú filmeket néz, és sóvárogva figyeli a vele egykorú srácokat és lányokat, akik adventi vásárban, esetleg gyorsétteremben ünneplik meg az „örök fiatalságukat”. Nos, én nem ilyen vagyok. Tökéletesen megvagyok egyedül. Ez még a kollégiumban eltöltött éveim alatt derült ki.

Szóval már készült a forró csoki, mikor megcsörrent a telefonom. Ó, csak ne AZÉRT hívjanak.. december 23.-a van! Nem lenne fair. Gyorsan megtöröltem a kezem, és felvettem. Sajna nem volt szerencsém.

– Jó napot! Öö..igen. Hány főről lenne szó? Oké, rendben. Mikor? Fél óra múlva, jó. Rendben, viszlát – tettem le, és sóhajtottam. Ne már! Most lőttek a programomnak, de most komolyan, normálisak ezek? Karácsonykor is dolgoztatják az embert… Á, mindegy.

Lehúztam a tűzhelyről az olvadozó csokit, és elkezdtem készülődni. Még a táskámat előkotortam valahonnan, aztán elindultam.

Már az utcán sétáltam. A délelőtti hóesésnek köszönhetően minden csupa hó volt. Szép képeket tudnék csinálni a tájról. 

Ránéztem az órámra. Még volt húsz percem, így hát gondoltam, beugrom abba a kis kávézóba a környéken. Na jó, ez nem egy konkrét üzlet, inkább csak egy bódé a villamos és az út mellett. Méretéhez képest elég népszerű. Még nem voltam itt, de egy próbát megér.

Odasétáltam. Egy húszas srác állt a bódéban, és épp a pultot törölgette. Mikor meglátott, gyorsan elrakta a rongyot, és rám nézett. 

– Szia, mit adhatok? – kérdezte, és egy fekete krétatáblára mutatott, azon voltak az árak. – Ma és holnap 20% kedvezmény van a latté-ra, a capuccino-ra, a latte machiato-ra, és a forró csokira. Emellett van süti is, például mézeskalács, linzer, meg… – a figyelmemet elkerülték a kávék, helyettük a fiú arcát néztem. Olyan ismerős.. de honnan is? Már fotóztam volna?

Csak azt vettem észre, hogy mosolyogva figyel. Zavartan beletúrtam a hajamba, és kinyögtem végre.

– Ööö… egy capuccino-t kérek, és két linzert – bólintott, és elkezdte lefőzni a kávét. 

– Mindjárt adom! – nézett fel, mire szégyenlősen mosolyogtam.

Rákukkantottam a templom órájára. Éppen akkor kezdett volna bele a kibírhatatlan harangozásba, kereken 16:00 óra volt!

– Jaj, ne haragudj, de muszáj mennem! Majd később visszajövök a dolgokért! – szabadkoztam. Hogy én mekkora egy béna vagyok.

-Oké, akkor majd beugrasz értük! – integetett a fiú, én pedig már rohantam is. Azaz csak rohantam volna, ha a reggeli havazás miatt nem lett volna minden csupa jég. Ráadásul az utca, amin mentem, lejtett. Mondjuk a hatvanezer forintos kamerámat jobban féltettem, mint saját testi épségemet.

Befordultam a sarkon, ahol már ácsorgott a család. A gyerekek mini hóembereket gyártottak, én pedig eléjük siettem.

– Ne haragudjanak, hogy megvárattam Önöket. Bemehetünk? – nyitottam ki előttük az ajtót. Szerencsére nem tűntek mérgesnek.

Már egy órája kattintgattam előttük a kamerám. 

– Rendben, azt hiszem, készen is vagyunk – csuktam össze a fényképezőgép lábait – Az e-mail címükre elküldöm a képeket.

Miután kifizettek, és bezártam utánuk az ajtót, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat. Eléggé beálltak az egy helyben állásban, és a kamera tartásában.

Gyorsan összerámoltam, felhúztam a kabátomon a cipzárt, majd a nyakamra tekertem a sálamat, és kinyitottam az ajtót. Mosolyogva fogadtam a látványt: nagy pelyhekben hullott a hó. Így hát hóesésben indultam hazafelé. Már sötét volt, így gyönyörű látványt nyújtottak a szebbnél-szebb, kivilágított házak és üzletek. 

Persze még el akartam ugrani a mini-kávézóba, ahol szegény fiút nagyjából a semmiért dolgoztattam, így a másik utca felé vettem az irányt. Azonban mikor odaértem, láttam, hogy a bódé be van zárva. A lehúzott, faablakon csupán egy, apró táblácska virított, melyen ez állt: „Zárva. Nyitás: holnap reggel 9:00”. De miért zárták be ilyen korán? Logikusabb lenne karácsonykor sokáig nyitva tartani.

Kicsit szomorúan indultam haza. Szívesen beszélgettem volna azzal a sráccal, és akkor talán kiderült volna, ki is ő valójában.

Két házsor között baktattam, ahonnan már láttam a lakásomat. A hideg, hirtelen jött téli szél kicsit megváltoztatta a hóesés irányát, így egyenesen a szemembe fújt. Nagyon örültem neki… Belekotortam a táskámba a kulcsomért, hogy kinyithassam a bejárati ajtót, amihez időközben odaértem. A kilincsen azonban egy kis ajándék szatyor lógott. Szép, zöld és fehér mintás volt. Megfogtam, és a nappaliba érve belekukkantottam. Letörölhetetlen vigyor ült az arcomon. Hát ő volt az! A csomagban benne volt a capuccino lefóliázva, a linzerek, és egy rövidke levél:

„Sz. Ádám, gimis osztálytársad.
Boldog karácsonyt, Zsófi!!
U.i.:  Ha gondolod, holnap karácsonyozhatnánk együtt, egy étteremben. Persze csak ha benne vagy…”

Hihetetlen, milyen jó fej emberek vannak. Ádámmal egész kilencediktől jóba voltunk, és azt is tudta, hogy nem vagyok jóban a szüleimmel. Természetesen benne voltam, ezért gyorsan írtam is neki egy üzenetet online. 

Azt hiszem, nincs jobb dolog annál, hogyha a karácsonyt egy régi, kedves ismerőssel töltjük.

Kapcsolódó cikkek