fbpx

Elmúlt karácsonyok – Gwendolyn Tussaud írása

- Anya, ti hogyan ünnepeltétek a karácsonyt, amikor gyerek voltál? - Az idősebb nő nem nagyon tudta, hogy két tíz év körüli csemetéje honnan szedte most ezt a kérdést, de a válasz adást mégsem akarta ellógni, hiszen mindig is azt mondta a gyerekeknek, hogy szinte mindent meg lehet beszélni őszintén.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

És az sem ártott, hogy ha a két csirkefogó tudja, milyen büntetéseket kapott ő gyerekként és mire számíthatnak majd ők.

– Amennyire vissza tudok emlékezni, szinte minden évben ugyanaz volt a program… – ült le a gyerekeihez a szőnyegre. – Az egész akkor változott meg rohamosan, amikor a nagymamám meghalt… Az az egész család életében hozott egy olyan törést, amelyet talán még a mai napig nem sikerült betölteni, és ezzel nemcsak a karácsony változott meg jelentősen, hanem a mindennapi életünk is.

– Hogy érted ezt anya? – kérdezte a fiatalabb kislány, aki mint mindig, most is a bátyjához bújt, de nem azért, mert neki lett volna szüksége a testi kontaktusra, hanem már most is ennyire ismerte a testvérét, hogy tudja, ő sokkal jobban igényli ezeket az érintéseket.

Ez a viselkedés mindig a gyerekkori önmagára emlékeztette, a fia pedig teljesen olyan volt, mint a nővére.

– Már nem volt hova átmenni, ha nem akartam otthon lenni. Voltak idők, amikor a nagyszüleid annyira veszekedtek, hogy nem lehetett megmaradni mellettük és ilyenkor a nővéremmel együtt mindig a mamánál kötöttünk ki. És ezek után nem volt kinek azt mondani, hogy „Mama, rég csináltál már szilvásgombócot” és a válaszát se hallottuk többé…

– És mi volt a válasza? – érdeklődött finoman a kisfiú, aki látta, hogy az édesanyja szemei már megteltek könnyekkel.

– Minden egyes alkalommal ugyanaz… „Toll a fületekbeés mégis minden alkalommal, másnap ahogy hazaértünk az iskolából, már csörgött is a telefon, hogy mehetünk szilvásgombócot enni…

– Nagyon szerethetett titeket a mamátok.

– Mi is nagyon szerettük őt, kicsim. Az igazság az, hogy a mama négyük helyett próbált meg szeretni engem és a nővéremet. És a pokolba is, nagyon jól csinálta.

– Négyük helyett?

– Igen. Anyukám apukája majdnem egy évvel azután meghalt, hogy én megszülettem, úgyhogy nekem szinte egy emlékem sincs róla. Apa oldaláról a nagyszüleim pedig elég érdekesek voltak… Arról az oldalról a nagypapám akkor hunyt el, amikor a nagypapátok tizennégy éves volt, de a nevelőapja mindig úgy viselkedett velünk, mintha mi is a vérszerinti unokái lennénk, ellenben a mamámmal, aki általában még a szülinapunkat is elfelejtette, nemhogy a közös karácsonyt… Így a mama ő négyük helyett szeretett minket egyedül.

– Ez szomorúan hangzik…

– Nem volt az… Mindent megadott nekünk, amit csak tudott és még annál is többet, és ez egy olyan dolog, aminek még a töredékét sem tudtuk visszafizetni azzal, hogy az utolsó napjaiban szinte minden percben mellette voltunk.

– És sokat sírtál?

– Akkor nem… Első nap nagyon pocsékul voltam, de anya is és a nővérem is nagyon rosszul viselték, úgyhogy kellett valaki, akire támaszkodhatnak, úgyhogy nem engedhettem meg magamnak, hogy kiboruljak. Persze minden évben egy-két héttel karácsony előtt voltak napok, amikor szinte egész nap csak sírtam, de karácsonyra mindig rendbe jöttem, amikorra szüksége volt rám anyáéknak…

– És mit csináltatok karácsonykor?

Minden évben ez a három nap volt az, amikor én is és a nővérem is azokban az állatos pizsamákban aludtunk, amit a mama vett nekünk, és…

– Lányok! Ébresztő! – hallották meg az édesanyjuk hangját, de nem akartak kibújni a meleg takaró alól, mert biztosak voltak abban, hogy a szoba levegője sokkal hidegebb és fáznának. Az idősebb asszony nem adta fel, tudta, mik azok a szavak, amikkel a tizenéves lányokat ki lehet robbantani a közös ágyukból.

– Kész a mákosguba – az idősebb lány barna szemei rögtön felragyogtak, mint mindig valahányszor az édességek kerültek szóba, de a fiatalabbat ennél sokkal nehezebb volt rávenni a felkelésre és az evésre is.

– És a tévében megy a tegnap esti Shrek ismétlése is – alig hallotta meg a hullámos hajú fiatalabb is kimászott a takarók meleg öleléséből és követte a nővérét a konyhába, ahol lehuppant a tévéhez legközelebb lévő székre.

– Nem kérek – mondja a hullámos hajú lány, mégis, amikor a nővére nem figyel, elvesz egy darabot a tányérjáról.

– Azt mondtad, nem kérsz.

– Mert nem is kérek – vont vállat.

– Akkor ez mi volt itt az előbb? – vont felelősségre az idősebb.

– Hmm… Figyelem felhívás?

– Mégis mire hívtad fel a figyelmemet?

– Arra, hogy éhes vagy és ott van előtted, szóval enned kéne.

– Lányok, nyugalom… Már most kezditek? – mosolygott rajtuk az édesanyjuk. – Délután átmegyünk a messzi mamáékhoz ebédre, úgyhogy sietnetek kell, majd oké?

– Nem lehetne, hogy az itteni mamához menjünk inkább „ahelyett”? – próbált nem túl utálatosan utalni a fiatalabb a másik városban élő nagyanyjára, de nem szeretett ott lenni még ilyenkor sem, és azt is tudta, hogy őt és a testvérét a nagymamája nem szereti annyira, mint a kedvenceknek nevezett unokatestvéreit.

– Muszáj kicsim, te is tudod, hogy ez a hagyomány. De kérd meg apát, biztos átvisz szánkóval a mamához.

– Pucok, … már most éhesek vagytok? Hogy aludtatok?

– Apa, átviszel a mamához? – ugrott fel a székről a fiatalabb, akinek még most is be volt fonva a haja, hogy a hullámok ne gubancolódjanak össze és rendesen ki lehessen fésülni hosszú, derekáig érő barna haját.

– Ha gyorsan felöltöztök… – hagyta nyitva a mondat végét az apa, mire a két lány nagyon gyorsan berohant a szobába, hogy minél melegebb ruhákat vegyenek magukra.

– Tényleg átviszed őket? – kérdezte az édesanya.

– Persze, anyós bejglijénél úgy sincs jobb a világon – nyomott egy apró csókot a felesége szájára a férfi, mire a nő is széles mosolyra húzta az ajkait.

Mitől volt olyan különleges az a bejgli? – a kislánya hangja szakította ki az emlékei közül. Csendben letörölte a könnyeit, és megpróbálta megfogalmazni, hogy az a viszonylag egyszerű sütemény mitől volt olyan finom.

– Először is, soha nem repedt el a tésztája sütésnél. A második legfontosabb, hogy szeretettel sütötte azoknak, akiket szeretett és mindig sokkal több diósat csinálni, mint mákosat, mert az mindig sokkal előbb elfogyott. Nem tudom, hogy mitől volt igazából olyan különleges… Talán attól, hogy amikor beleharaptál és megérezted az ízét, úgy érezted, hogy otthon vagy. Egy olyan helyen, ahol nemcsak szívesen látnak, de szeretnek is és készülnek az érkezésedre minden alkalommal… Emlékszem, az illata is mindig belengte a házat, még két nappal a sütés után is lehetett érezni, pedig akkorra már semmi nem volt belőle.

– De, ha ennyire hiányzott, miért nem próbáltátok meg ti is megsütni, anya?

– Mert soha nem tanultuk meg tőle hogyan kell jól megcsinálni…

– Miért nem? – érdeklődött a kisfiú.

– Mert amit a mama megsütött és egyszer véletlen vagy én vagy a nagymamátok elkészített és ő jobbnak találta, mint a sajátját, onnantól kezdve soha nem volt hajlandó többször megsütni. Így aztán soha nem kérdeztük, meg, mi a titok benne…

– És akkor soha nem is volt bejgli?

– Persze, hogy volt – törölt le egy újabb könnyet az arcáról. – De még a mai napig nem közelíti meg az övét.

– Honnan tudod, a nagyiéknak nem ízlett?

– De, mindig nagyon boldogok voltak, ha volt bejgli is karácsonykor, viszont a nagypapátok minden évben azt mondta, hogy „már nagyon hasonlít, de még mindig nem az igazi”. És nagyon jól tudom, hogy azt az érzést soha nem fogom tudni visszahozni, amit akkor éreztünk, amikor a mama sütijéből ettünk.

– De akkor miért sütsz minden évben, ha kritizálják, anya?

– Jaj szívem, ez nem kritika. Csak mindannyian arra az érzésre törekszünk, mert az volt az otthoni karácsonyok központi eleme. Kissé még mindig úgy érezzük magunkat, hogy valami elveszett és ennyi év után se találjuk… Csak nem tudjuk elfogadni, hogy itt maradtunk nélküle…

– Akkor ezért szoktál minden karácsonykor gyertyát gyújtani az asztalnál?

– Igen, ezért.

– Idén… idén meggyújhatjuk mi a dédimama emlékére?

– Gyertek, meggyújtjuk a gyertyákat, hogy a dédiék is tudják ott, ahol vannak, hogy nem felejtettük el őket és nagyon hiányoznak.

Onnantól kezdve a két gyerek minden évben megkérte az édesanyját, hogy meséljen történeteket a gyerekkorából és hagyománnyá vált, hogy a két asztalon árválkodó gyertyát ők gyújtották meg, ehhez is megemlékezve és visszahozva azokat a szeretetteljes, elmúlt karácsonyokat, melyeket a múló idő mindig csak egyre szebbé varázsolt.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek