fbpx

Akkor van a legnagyobb szükség az önelfogadásra, amikor nem megy jól

Az önelfogadás ritkán érkezik nagy robajjal, az elhatározás pillanatában, azonnali felszólításra - ehelyett csendben bekúszik, akár évek alatt. A velünk történő események és a saját, tudatos munkánk együttes eredményeként egyszer csak érezzük, hogy észre sem vettük, de elértük az éj leple alatt.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Papp Luca vagyok, és megosztom veletek, hogy a sporton keresztül hogyan érkeztem meg én ebbe az – egyébként a mai napig folyton megerősítést igénylő – állapotba. 

Testileg elég korán érő kislány voltam, a széles csípőmet illető, kedvesnek szánt megjegyzésekkel azonban inkább csak összezavartak a felnőttek 12-13 koromban. Mentálisan még gyerek voltam ekkor, nem akartam én olyanokra gondolni, hogy vonzó vagyok-e, hogy egyáltalán nő és szexuális lény leszek egy napon, én nem kértem azokat a testi változásokat, amelyeket idejekorán megkaptam. Így kezdődött az “ön-nemszeretetem” már a felső tagozat elején. Aztán néhány évet ugorva, nagyrészt fejben is utolértem nőiségem, de a széles csípőm, és úgy egyáltalán saját magam elfogadása csak nem akart megérkezni. 

Az áttörést az hozta meg, hogy 17 évesen elkezdtem sportolni. Végül 20 éves voltam, amikor találkoztam a funkcionális edzésformákkal, a kettlebellel, a crossfittel, és ez jelentette az abszolút nekem való, minden nap másfajta kihívást tartogató mozgásformát, és egyúttal az utat is az önelfogadás felé. Na persze, nem ilyen egyszerűen. 

Eleinte, azon kívül, hogy imádtam csinálni, nagyon tetszett, ahogy alakul, formálódik, erősödik a testem. Szélesebb vállakat szerettem volna, hogy optikailag arányosabb legyen a testalkatom, illetve formásabb-izmosabb idomokat, ha már az alapvető adottságaimon úgysem tudok változtatni. Kezdetben gyorsan fejlődtem, ez lelkessé és motiválttá tett. Erősnek, tettrekésznek, magabiztosnak és vonzónak éreztem magam, sok-sok év után imádtam a saját testemben létezni. Spartan Race-futamokon is részt vettem, az elmém minden szempontból az edzés körül forgott, folyton új célokat tűztem ki és hajszoltam őket. Azt gondoltam, hogy “na most, ez az, megérkeztem, ez az úgynevezett önelfogadás”. Amikor minden jól megy, amikor hamar jönnek a sikerek, akkor nagyon könnyű egyből azt hinni, hogy minden önmunkán túl is estünk, és mostantól ezt ugyanilyen könnyű lesz fenntartani. 

Aztán egyre világosabbá vált, hogy az ülő életmód már jócskán nyomot hagyott a mozgásmintámon a húszas éveim elejére, így fájdalom fájdalmat, mozgásszervi probléma mozgásszervi problémát követett. A(z eddigihez képest) hirtelen és erős fizikai terhelés hatására sorra fedték fel magukat testem azon alapproblémái, amiket először helyre kellett (volna) tenni, mielőtt belevetem magam például a súlyemelésbe. Visszalépés következett a mozgásban, én pedig a sok kihagyás és a kisebb súlyok hatására lassan “elfogytam”. És ezzel beleestem az önmarcangolás, az önutálat és ostorozás legmélyebb bugyraiba. Mintha összedőlt volna alattam a légvár, amelyet az izmok tápláltak. 

Iszonyatosan vissza akartam kapni az immár régi-új, de problémamentes életem, minden gyógytornát elvégeztem, azonnal ott akartam folytatni, ahol abbahagytam, nézegettem a csúcsformám idején készült fényképeket és ezzel motiváltam magam a kitartó munkára. De még ekkor sem értettem a lényeget. Az élet viszont mindig visszadob azokba a helyzetekbe, amelyből tanulhatsz, amíg be nem látod a leckét: ezúttal nem mozgásszervi, hanem más jellegű műtétek miatt kényszerültem először 8, majd nem sokkal később 5 hónap teljes mozgásmentes életre – 4 éven belül immár negyedszerre nézve végig a tükörben, ahogy újra elfogy, elpárolog minden kemény edzés munkája és esek ki a ruháimból (más bezzeg egész életében vékonyabb szeretne lenni). Ma ezeket a sorokat szerencsére teljesen egészségesen írom, éppen jó formában, de immár a helyén kezelve, az izmos és az egészséges test fogalmát teljesen elválasztva egymástól. 

Hogy hogyan éltem meg a változást? Rendkívül nehéz volt megtapasztalni, hogy az az újonnan szerzett erő, hogy a mozgással végre én irányítom a külsőmet, valójában hazugság, mert száz meg száz különböző külső hatás miatt alakulhat úgy, hogy nem tudok annyit mozogni, nem tudom azt a formát tartani, amelyet “tökéletesnek” gondolok. És ha el is érem, nem alapozhatom rá a teljes önbecsülésemet. 

És bár az elején azt mondtam, hogy az önelfogadás nem egy pillanat alatt érkezik, az nagyon is jól tapintható momentum volt számomra, amikor egyszer csak visszatekintettem az elmúlt 4-5 év kálváriájára és hullámzására, és felismertem a lényeget. A testem mindvégig tökéletes és csodálatos volt! Mindent kibírt, aminek vagy én, vagy az élet kitette, minden egyes újrakezdés alkalmával hamarabb erősödött vissza, mert mindent megtanult! És legfőképp, hogy akkor kell őt, magamat a legjobban szeretni, akkor van a legnagyobb szükség az önelfogadásra, amikor nem megy jól. Amikor lefogyva, összeesve, de a legszebb mosollyal sétálok megint vissza a rajtkőre, akkor szeretem a legjobban magam. Nem akkor, amikor kirobbanó formámmal próbálom leplezni a bizonytalanságomat és kívülről jövő elismerő pillantásokkal igyekszem felépíteni a nem létező önbizalmamat – a legkevésbé sem. Hanem amikor nyugodt magabiztossággal engedem el végre, hogy pontosan hogyan is nézek ki, s közben mindvégig érzem, hogy a mozgás szeretete örökre velem lesz, és azért a hormon-cunamiért és boldogságért éri meg beépíteni a mindennapokba. Akkor is, ha épp csak egy kis földön fetrengős gyógytornára futja. Mert lesz majd jobb is, és meg fogom tudni csinálni akkor is.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek