Rövid utánajárás után bárki számára nyilvánvaló lehet, hogy Viki nem „kispályás” a szakmában: báb- és gyerekdarabok dramaturgja, társíró, az Időfutár napi rádiós ifjúsági sorozat egyik megálmodója és írója, és a népszerű Társasjáték és Terápia sorozatok forgatókönyv-társírója is egyben.
Ennyi tapasztalattal és munkával a hátad mögött hogyan mutatkoznál be? Melyik területet szoktad először kiemelni?
Mikor a szakmámat kérdezték, sokáig csak annyit mondtam, hogy dramaturg. Egyszerűen azért, mert dramaturg végzettségem van, és valahogy az író nem jött a számra. Függetlenül attól, hogy inkább írói munkákat kaptam, nekem ezt tényleg tanulnom kellett. Most már eltelt annyi év, hogy be tudok úgy mutatkozni, hogy „Jeli Viktória, dramaturg és író”, de még mindig a dramaturg van elöl. Sok tekintetben rokonszenvesebb így, mert én inkább alkalmazott művészként tekintek magamra. Semmiképp sem vagyok az az ember, aki megálmodik valamit, leül, és megírja mondjuk a regényét. Szeretem ismerni az elvárásokat, szeretek rendelésre írni. Mint egy angol úri szabó: elkészítem a megrendelést, természetesen a képességeimhez mérten.
Hogy kezdődött minden: mikor született meg az első általad írt mű?
Nem tudok egy első pillanatot megragadni, mert ez valahogy mindig jelen volt az életemben. A családomban volt egy erős művészi, és egy erős segítői vonal: az apukám filmdramaturg, rendező és képzőművész volt, az anyukám pedig középiskolai tanár, egy legendás pedagógus. Ez a két vonulat annyira jelentős volt, hogy szerintem a mai napig nem dőlt el bennem igazán, hogy melyik affinitás működik erősebben. Apa munkája révén az írás természetes volt, nálunk nem egy írógép volt, hanem több. Amikor ő gépelt, én is leültem mellé, sőt egészen pici koromtól kezdve tollba mondtam neki a verseimet és novelláimat. Aztán amikor visszaolvasta őket, észrevettem, hogy néhol kicsit igazított rajtuk. Ilyenkor persze veszekedtem vele, és kardoskodtam a saját verzióm mellett.
Mikor döntötted el, hogy jelentkezel a Színház-és Filmművészeti Egyetemre?
A gimnázium után több dologba belekaptam, több egyetemen is megfordultam. Mindenhol jól éreztem magam, de annyira azért nem, hogy lediplomázzak vagy igazán elköteleződjek. Aztán volt egy pont, ahol úgy éreztem, hogy annyira egy irányba mutat minden, hogy meg kellene próbálnom a Színművészetin a dramaturg szakot. Talán én lepődtem meg legjobban, hogy rögtön felvettek. Nyilván ehhez az is kellett, hogy nem tizennyolc évesen jelentkeztem, és már volt elegendő tapasztalat mögöttem. Onnan már egyenes volt az út.
Úgy tudom, hogy gyermekpszichodráma ismeretekkel is rendelkezel. Mi sodort ebbe az irányba?
Az énemnek egy része mindig kacérkodott valamilyen segítői pályával. Jártam egy keveset az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karára, később pszichológia szakra is felvettek. Befejezni egyiket sem tudtam, mert megszületett a második gyermekem. Időközben azonban találkoztam egy fantasztikus pszichopedagógussal, Janda Zsuzsával. Ő az egyik legcsodálatosabb gyerekekkel foglalkozó szakember, akit valaha ismertem. Elkezdtem gyermekpszichodráma képzésére járni hozzá, és megtetszett ez a terápiás módszer. Rengeteget tanultam Zsuzsától, és nemcsak a gyerekekről, hanem összességében a világról.
Munkád során kitől tanultál a legtöbbet?
Általában véve nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert az életemben több mester is volt. Mindegyiküktől mást tanultam, és mindegyiküktől olyat, ami szervesen be tudott épülni a világképembe. A Színművészeti Egyetemre Osztovits Levente osztályába jártam, a halála után Radnai Annamária vette át az osztályunkat. Mindketten csodálatos mesterek voltak. És ha már a mestereknél tartunk, akkor Boldizsár Ildikót is meg kell említenem. Van ugyanis még egy különösen fontos pont az életemben, és ez a meseterápia, aminek módszertanát tőle tanulhattam. Azt hiszem, hogy ennek a terápiás területnek a tanulmányozása közben ért össze bennem a korábban említett két affinitás.
Mi számodra a legkönnyebb és a legnehezebb dolog egy mű megírása során?
Az írói munkára azt szokták mondani, hogy magányos műfaj. Én viszont nagyon szívesen dolgozom írócsapatban, úgynevezett írószobában. Szívesebben, mint otthon, a magányban. Ami talán legkönnyebben megy az írásnál, az a párbeszédek megalkotása. Beszélgetéseket sokkal könnyebben és sokféleképpen el tudok képzelni. Ami nehezebb számomra, az az atmoszférateremtés. Ha mondjuk prózát írok, akkor a leíró részekkel jobban meg szoktam küzdeni, mert a szereplőket általában hallom, de a környezetet nem mindig látom. Az érzékszerveim közül amúgy is a hallásom a legerősebb. Hogy mi megy még nehezen? Címet sem tudok adni, az tényleg katasztrofálisan nem megy. És ha már itt tartunk, jobb, ha versekkel sem próbálkozom, mert az olyan lesz, mint a locsolóvers.
A forgatókönyvírás alapjait tanítottad a Magyar Íróképző egyik kurzusán. Milyen volt átélni a tanítói oldalt?
Korábbról volt tanítási tapasztalatom, de inkább a gimnazista korosztállyal foglalkoztam. Ezért nagyon érdekes volt ezúttal felnőttekkel dolgozni. Ráadásul ennyire eltérő életkorú és képzettségű felnőttel, akik rengeteg izgalmas színt és tapasztalatot hoztak be a tanfolyamba. Ami kihívást jelentett, csupán annyi volt, hogy úgy beszéljek a forgatókönyvírásról, hogy az ezügyben már képzettebb, szakirodalmat ismerő hallgatók se unatkozzanak közben, de azért az alapokat is sikerüljön átadni azoknak, akik nem foglalkoztak ilyesmivel korábban.
Több projekten is együtt dolgoztok/dolgoztatok már a férjeddel, Tasnádi Istvánnal. Nem furcsa, hogy a párod sok esetben a munkatársad is egyben?
Nálunk a munka és a magánélet tényleg szétszálazhatatlanul összefonódik. Ennek számos nehézsége és előnye van. Mindenesetre egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány nézeteltérés volt közöttünk munka kapcsán. Ez az a terep, ahol nagyon jól együtt tudunk működni, és igazi szellemi partnerei vagyunk egymásnak. Azt hiszem, keresve sem találni két ennyire különböző embert, mint amilyenek mi vagyunk, de amikor együtt írunk egy történetet, akkor teljesen egy hullámhosszra kerülünk, és pontosan értjük, hogy mit akar a másik. Ezen felül azt hiszem, mindkettőnkben van annyi tisztelet a másik iránt, hogy nem jelenik meg a rivalizálás a munkafolyamat során. És ez tényleg remek dolog.
Mi áll hozzád közelebb: a színház vagy a filmek világa?
Választani nem tudnék. Sokáig azt gondoltam, hogy inkább a film érdekel, de amikor elfogytak a színházi munkáim, és inkább filmes felkéréseket kaptam, akkor szinte fizikailag fájt, úgy hiányzott a színház. Azt a varázslatot, ami a színházzal jár, nem tudja megadni a film. A forgatások persze hallatlan érdekesek, mégis más élményt jelentenek, mint amit egy színházi próba vagy egy premier képes nyújtani.
Ha egy kedvenc színdarabot és filmet kellene választanod, amelyekben dolgoztál, melyek lennének azok?
Filmes munkák terén, ami a legközelebb áll a szívemhez, az a Terápia sorozat. Komoly kihívás volt, gyakorlatilag félórás kamaradrámákat kellett írni. Arról, hogy két ember ül egymással szemben és beszélget, nem is gondolnánk, hogy milyen erőteljes kihívás filmes szempontból! Hogy ne legyen unalmas, fenntartsa az érdeklődést, legyen lendülete, dinamikája, íve minden egyes epizódnak. Sokat küzdöttem az írásával, de nagyon büszke voltam a végeredményre. De ugyanígy az Időfutár rádiójáték is csodálatos kaland volt. A színházzal kapcsolatban nem is tudnék egyet kiemelni, mindig éppen az a kedvencem, amivel aktuálisan foglalkozom. De a legmélyebb a bábszínházzal és a gyerekszínházzal való elköteleződésem.
Jeli Viktória eddig kiadott könyvei itt elérhetők.
A szinopszis szó az irodalomban egy mű összefoglalását jelenti. De mi a helyzet az íróval, aki mögötte áll? Sorozatunkban őket kérdezzük az alkotás hátteréről, kedvenc munkáikról, és a folyamatról, hogy hogyan váltak azzá, akik.
