Amikor nosztalgiáról beszélünk, engem jó érzések töltenek el. Még akkor is, amikor fájdalmas gyerekkori szakítások jutnak eszembe, amik után napokig Gwen Stefani egyik lassú számára zokogtam. Ilyenkor mindig rögtön látom magam előtt a pozitív emlékeket és azt a fejlődést is, amit azóta elértem. Persze akadnak annyira fájdalmas kép részletek is, amik nem okoznak örömöt, mégis, többségében számomra a nosztalgiázás egy édes időutazás. Elképesztőnek tartom, hogy mennyi emléket vagyunk képesek tárolni, és hogy ezekhez azonnal társulnak érzések, sőt, akár néha illatok is.
Mik jutnak eszembe először?
Ahogy elmerengek, látom magam előtt mamáék veteményes kertjét, és a hatalmas lavórt, amibe a zöldborsót szedtük. Látom, ahogy bontogatjuk ki a szemeket a kis asztalnál a konyhában, ahonnan pont ráláttam a szamovárra a szekrény tetején. Gyerekként ijesztő szerkezetnek tűnt, ma már csak mosolygok az egészen. Aztán ott volt Dínó kutyus, aki fixen a világ legtürelmesebb négylábúja, és akinek nagy valószínűséggel köszönhetem az állatok iránti hatalmas szeretetemet és érdeklődésemet. Dínó ugyanis hagyta, hogy az a bolondos két éves kislány a kert egyik végéből a másikba ráncigálja a nyakörvénél fogva. Mindent eltűrt, vigyázott rám. Talán egy kicsit miatta is alakult ki bennem az elképzelés, hogy a saját gyerekeim szeretném, ha kutya mellett nőnének majd fel.
Aztán eszembe jutnak a siófoki nyaralások, mikor olyan pici volt a vízszint, hogy cigánykerekezni tudtunk benne. Meg amikor a nagyim leopárd mintás magastalpújában menőzgettem az ezüst parti kempingben. Vicces látvány lehettem, így belegondolva. De legalább ilyen jó élmény volt papáék mogyoródi kis házának kertjében bolyongani, felmászni a barackfára, vagy leellenőrizni, hogy megvannak-e még a kövirózsák. Most, hogy így merengek ezeken, az jut eszembe, hogy a legkedvesebb emlékeim nagy része vidékhez köt, vagy utazásokhoz. Talán emiatt vágyom egyre inkább ki a városból? Na ezért is olyan jó nosztalgiázni, egy kicsit közelebb hozhat ez is magunkhoz, a legőszintébb vágyainkhoz.
És persze felsejlenek az én gondolataimban is olyan retró dolgok, mint a Spice girls kazi, vagy mikor Discmanről hallgattuk a barátnőmmel az apumtól csórt Guns n’ roses CD-t a tanteremben. Eszembe jut életem első csókja, és, hogy randin tiltott kaja a spagetti meg a gyros. Merthogy kérlek szépen ilyen listákat is irogattunk általános iskolában. Felsejlik az is, mikor Horvátországban elcsatangoltunk csak mi gyerekek, és egy kisebb nudista strand után megfogadtuk, hogy soha nem szexelünk. Megnyugtatlak, az ehhez való hozzáállásom azért változott. Ahogy én magam is. Éppen ezért számomra a nosztalgia egy olyan időutazás, amiben nincsen elvágyódás. Úgy tekintek vissza az emlékekre, mint egy könyv különböző fejezeteire, amik mind azért íródtak, hogy a jelenbe vezessenek el. Nem mennék vissza már sehova, viszont mindenhonnan elhoztam valamit. És most jó itt. Jó így. És alig várom, hogy majd a gyerekeimnek mesélhessek ebből a könyvből. Életem legkedvesebb történeteiből.
