Szerző: Mandák Emese
Szerinte a technikájának a titka a kölcsönös munka az anyag és közte. Ezzel csodálatos emberrel, Apollal beszélgettem, saját munkájáról, a tervező felelősségéről, a klímaszorongásról és az ahhoz való hozzáállásunkról.
Temesi Apol a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen szereztett diplomát textiltervező művészként 2014-ben. Majd ezt követően a MOME Doktori Iskolájának lett hallgatója 2016-ban. Nemrég védte meg a diplomáját, aminek a témája a helyreállító design lehetőségei, a nyersanyag centrikus tervezés és a saját anyagfejlesztése volt. Még az első diploma idején kezdett el foglalkozni a struktúratervezéssel, amiből hatévnyi kutatás és egy vállalkozás nőtte ki magát. A kutatás során a gyapjúipari hulladékra esett a választása, amiből akusztikai paneleket készít egy általa kifejlesztett technikával minden olyan belsőépítészeti térbe, ahol teremakusztikai kérdések merülnek fel, legyen az iroda, tárgyalóterem, hotel, várakozótér vagy stúdió. Az első fordulópont 2013-ban volt, amikor elnyerte a frankfurti TechTextil Micro-Architecture nemzetközi nagydíj második helyezését. A termékéért 2019-ben Moholy-Nagy ösztöndíjat, 2020-ban pedig klímainnovációs díjat kapott.
Mandák Emese: Miért pont textiltervezés és miért pont gyapjú? Hogyan találtál ezekre rá és miért döntöttél úgy, hogy emellett maradsz?
Temesi Apol: Nekem az első végzettségem művészettörténész-esztéta, amit nagyon szerettem ugyan, de egy mindig is visszafoghatatlan vágy és hiányérzet volt bennem a gyakorlat felé. Emiatt elkezdtem az egyetem mellett egy OKJ-s női szabóképzést, ami egy mestermunka elkészítésével zárult. Erre a munkámra figyelt fel Kisfaludy Márta, aki valahogyan a tanáraimon keresztül üzente meg nekem, hogy érdemes lenne ezzel foglalkoznom. És egyébként a Márta most a doktori védésemnek a bizottsági tagja volt, úgyhogy egy szép keretes történet alakult ki belőle. Talán nem is tudja, hogy tulajdonképpen az ő bíztatására jelentkeztem a MOME-ra. Voltaképpen így jött be a textil a képbe. A textilre én úgy tekintettem, mint választott lágy anyag, amin keresztül sokféleképpen lehet kommunikálni. A gyapjú valahogy mindig keresztezte a pályámat, nem tudom miért, valószínűleg, mert annyira egy ősi, ösztönös anyag, hogy ez abszolút egy vonzó érték volt számomra. A doktori kapcsán a választásban meg volt egy tudatosság, kifejezetten olyan nyersanyagot szerettem volna választani, ami hazai, ipari maradék és egy hazai, még működő gyár valódi problémájára lehet egy releváns választ adni vele. Ez a Kőszegi Nemezgyár lett.
ME: Hogyan kell elképzelni ezt a folyamatot? Mettől meddig tart a te munkád?
TA: A magja a technológiámnak az, hogy az ipari maradékot ismét nyersanyagként kezdtem el szemlélni. Egyet visszaléptem és azt mondtam, hogy ez nem hulladék, nem egy problémás anyag, hanem ez egy értékes, megújuló, természetes nyersanyag. Tulajdonképpen felülbíráltam az eddigi tradícionális eljárását, és tiszta lappal közelítettem meg az anyagot. Megvizsgáltam a fizikai és kémiai tulajdonságait és annak mentén, azokat kihasználni próbálva találtam ki egy gyártástechnológiát. Máshogy dolgozok az anyaggal, figyelembe veszem, hogy az anyag természetesen hogyan mozog, mit szeret, és ehhez alakítom a technológiát. Azt mondanám, a technológiám trükkje ez a kölcsönös munka az anyag és köztem. Az anyag és én együtt dolgozunk. Arra válaszolva pedig, hogy mettől meddig tart az én munkám, szerintem a tervezőnek nem ott ér véget a munkája, hogy lerajzol egy formát vagy kitalál egy anyagot, hanem tulajdonképpen a víziótól a prototípuson, a készterméken és a piacra kerülés kommunikálásán keresztül, egészen addig, amíg odakerül a felhasználóhoz, sőt, utána ha valami meghibásodás van, azt is kell tudni kezelni. Tehát teljes cirkularitásban kell tudni gondolkodni, ebben áll a tervező felelőssége.
ME: Egy interjúdban azt mondtad, a nyersanyaghasználat mindig egy üzenet az alkotóról. Te mit üzensz magadról a nyersanyagválasztásoddal?
TA: Ezt arra szoktam használni, hogy sokszor tehetetlennek érezzük magunkat fenntarthatósági kérdésekben, erről is szól a klímaszorongás, hogy tehetetlenek vagyunk, azt érezzük, hogy egy hatalmas katasztrófa közeleg és nincsen beleszólási jogunk. Amikor arról beszélek, hogy az anyagnak üzeneti értéke van, akkor azt gondolom, hogy a design ugyanúgy képes felelősséget vállalni, és bárki bármilyen területet érez hivatásának, ott tud figyelni a használt nyersanyagok cirkularitására és arra, hogy nem megújuló anyag helyett egy természetes, megújuló és lebomló nyersanyagot alkalmazzon. Ami azért fontos, mert ezzel egy kiváltó anyagot tudunk a piacra vinni, amivel pedig hozzájárulunk ahhoz, hogy ne hagyjunk hulladékot magunk után. A nyersanyagcentrikus tervezés tulajdonképpen ezt a két célt tűzi ki maga elé, hogy az ipari maradékokat vissza tudja forgatni, és a jövőben keletkezendő, nem lebomló anyagokat pedig ki tudja váltani megújuló nyersanyagokkal. Van felelősségünk és vállalhatunk is kell ezt felelősséget a témában.
ME: Akkor te nem vagy klímaszorongó?
TA: Én ezt nem szorongásként élem meg. Szerintem alapvetően két dologra van szükség a változáshoz: az egyik az alulról jövő kezdeményezés, a másik a felülről jövő szabályozás. Az én esetemben mondjuk tökre örülök neki, hogy megjelent a Well-Being belsőépítészeti standard. Ez tulajdonképpen arról szól, hogy mik azok a szempontok, amik segítenek abban, hogy élhetőbb legyen egy munkakörnyezet. Ebbe beletartozik a természetes, megújuló nyersanyaghasználat, a szép és egyszerű design, a levegőtisztító hatás, amiknek a gyapjú mind megfelel. De emellett a belsőépítészeti terekben nagyon fontos a tűzállóság, és a gyapjú kémiai tulajdonságainak köszönhetően ezek lángálló burkolatok, az égés teszteken nagyon jól szerepelnek. Az ilyen szabályozások mind kényszerítik az iparágakat, hogy igenis odafigyeljenek arra, hogy cirkuláris ökonómiai, lebomlás stb. is létezik. Az alulról jövő kezdeményezés pedig arról szól, hogy amit meg tudunk tenni, azt tegyük meg. És ez nem csak abban merül ki, hogy szelektíven gyűjtöm a szemetet, hanem abban is, hogy egy olyan hivatást választok magamnak, amivel én is hozzá tudok járulni, hogy máról holnapra mindig egy kicsit jobb legyen. Ennél többet nem tudok tenni, hogy a vállalkozásomban tudatos anyaghasználatot kommunikálok, publikálok, edukálom a környezetemet, tanítok, és foglalkozom azzal, hogy a jövő generációjában olyan tervezők legyenek, akiknek ez már fontos.
ME: Tanítasz is? A MOME-n?
TA: Igen, a MOME-n tanítok, szeptember óta van egy kísérleti anyagkutató kurzusom, és ott Kondor Edittel tanítok együtt, nagyon szeretjük. Azt a módszertant tanítjuk a diákoknak, ami mentén ez a nyersanyagcentrikus gondolkodás elsajátítható.
ME: Hol találkoztál először a fenntarthatósággal, mikor eszméltél rá ennek a fontosságára?
TA: 2014-ben, amikor a mesterdiplomámra készültem, akkor két olyan könyv volt, ami nagyon fontos volt számomra, az egyik A néma tavasz Rachel Carlson-tól, a másik pedig a Bölcsőtől bölcsőig [William McDonough és Michael Braungart]. Mindkettő arra érzékenyített, hogy ez egy nagyon fontos témakör, és akkor ez már nagyon befolyásolta a mesterdiplomám témaválasztását. Akkor az ipari maradékok kérdésével foglalkoztam, erről szólt a szakdolgozatom is, és a mesterdiplomámban pedig kamion oldalponyvákból készítettem kültéri bútorokat.
ME: Milyen élmény volt neked ma Magyarországon, nőként elindítani egy vállalkozást olyan területen, amire azért nem sok figyelem esik? Kikben találtál segítségre?
TA: Hát nehéz volt (nevet), de nem tudom, hogy ennek van-e köze ahhoz, hogy ezt nőként csinálom. Nekem az első, témában nagyon releváns képzésem a Climate-KIC klímainnovációs Start-up programja volt, ami egy másfél évig zajló képzés volt, ahol több versenyen is részt vehettem, és ott nyertünk anyagi támogatást arra, hogy ez itt megvalósulhasson. Én inkább abban láttam a nehézséget, hogy ez egy határterület amin én dolgozom, nem csak a design és képzőművészet mint határterület, hanem a funkcióját tekintve is egy határterület: a textilipart kötöm össze az építőiparral, miközben ez egy vegyészeti kérdés is. Inkább ez okozott egy komplexebb, megoldandó problémát, hogy nem csak a fejlesztés a kérdés, hanem a kommunikáció is, hogy ezt most kinek és hogyan tálalom. Akik viszont nagyon segítettek, az pont ennek a határterületnek köszönhető, minden szakterületből volt olyan találkozásom, akik mérnökként, vegyészként vagy akusztikusként, de hozzá tudtak járulni ehhez a fejlesztéshez, és óriási dolog volt ez az összefogás.
ME: Min dolgozol most?
TA: Gyártásfejlesztésen, hogy hatékonyabb legyen gyártás, de úgy, hogy közben megmaradjon az összes fenntarthatósági szempont, ez nagyon fontos. Én lokális nyersanyaggal foglalkozom, és eddig alapvetően az ipari maradékra fókuszáltam, de a gyapjú kérdése egy sokkal szélesebb perspektívát ígér, és most ezen is dolgozom, hogy nem csak a gyárthatóság léptékében, hanem az anyaghasználat léptékében is tudjak egyet előre ugrani.
ME: Van olyan téma vagy szempont, amit nem érintettünk, de szerinted fontos lenne beszélni róla?
TA: Talán csak hangsúlyoznám azt, hogy szerintem abban vagyunk kishitűek, hogy mi hogyan tudnánk hozzájárulni ahhoz, hogy változás legyen. Sokszor kívülről várjuk, hogy valaki oldja meg a klímakérdést, miközben a saját életünkben történő redukálás egy nagyon fontos és lényegi dolog. Mindenki személyes szinten, egyedileg felülbírálhatja a tárgykultúránkat és elkezdheti máról holnapra ezt a redukálást. A másik, amire a doktorim kapcsán eszméltem rá, hogy van egy halmozó tárgykultúránk, amiből ki kéne lépnünk és inkább a mentális javainkat kéne halmozni. Mindig egy picit jobban oda kéne figyelni egymásra, meg egy picit önreflexívebbnek kéne lenni, és inkább ezeket a dolgokat lehetne kibontakoztatunk. Sokkal több örömünk van abban, hogyha emberként össze tudunk kapcsolódni, mint hogyha tárgyakat halmozunk. Ez egy fontos dolog, hogy merjünk paradigmát váltani.
A cikk szerzője Mandák Emese, az ELTE BTK egyik tanulója. A Divatkommunikáció kurzus keretein belül Kudron Anna (Pinkponilo stúdió) csoportvezetővel a diákok a fenntartható divat témájával foglalkoztak a 2022 tavaszi szemeszterben. Cikksorozatunk során bemutatjuk nektek a munkáikat. A kurzus a Média Intézet által valósult meg.
