Engem személy szerint nagyon régóta érdekel az önismeret, de inkább amolyan hullmokban került ez elő az életemben. Feljött olykor a gimiben, később könyvek hatására, majd a solo utazások révén, de úgy teljes igazából azóta része a mindennapjaimnak, mióta megismerkedtem a meditációval és elkezdtem pszichológushoz járni.
Mindezek hatására egyre jobban tudtam kapcsolódni önmagamhoz. És ez nem csak arról szól, hogy mekkora spiri az ember és tíz centivel a föld felett lebeg lótuszülésben, mint valami guru. Hanem azt, hogy sok fájdalmas emlék újraélésével és problémák valós kibontásával elkezded megérteni a működésedet. Hogy választ kapsz a miértekre. És akkor ezzel már tudsz valamit kezdeni. Azt gondolom nem is csak, hogy tudsz, hanem kell is kezdened vele valamit. Mert azzal, hogy megértetted magadat, megérted azt is, hogy adott szituációk miért úgy alakultak az életedben, ahogy. És ha ezekkel kapcsolatban megvilágosodtál, akkor a megoldáshoz is közelebb kerültél, mert már tudod, hogy min kell esetleg változtatnod.
Mondok egy nagyon egyszerű példát: adott egy lány, akinek valamiért sehogyse jönnek össze a szerelmi ügyei, mindig olyan embert fog ki, aki nem becsüli, vagy valamiért ellentétekbe ütköznek stb. A lány elkezdi hangoztatni, hogy minden pasi hülye a világon, és ezzel meg is nyugtatja magát. Ettől ugyan nem lesz továbbra sem egészséges kapcsolata, de magáról elhárította a felelősséget. Viszont az ördögi kör megy tovább, ahogy eddig.
Ha ugyanez a lány inkább elkezdené megismerni magát, kapcsolatot létesíteni önmagával és kikutatná, hogy milyen okok vezetnek a félresikerült szerelmi életéhez, akkor idővel lehet, hogy javulna a helyzet. Ez a lány én voltam. Majd rájöttem két dologra: egyrészt nem lehet véletlen az, ha ugyanazok a minták követik egymást az életemben. Másrészt pedig arra, hogy mindenki azt teszi meg velem, amit engedek, hogy megtegyen. És azzal a nővel, aki nem szereti magát eléggé, azzal nagyon sok mindent meg lehet tenni. Ezért kezdtem bele úgy isten igazából az önismeretbe, és a terápiába. És dőltek is ki a csontvázak bőven. Az önszabotálás, az alárendeltség, a kontroll mánia, a megfelelési kényszer és a többi és a többi.
Egyik legmeghatározóbb meditációs élményem ezzel kapcsolatban, mikor feljött a gondolat, hogy soha többé nem hagyhatom cserben saját magamat. Csak karoltam át magam és sírtam, és próbáltam feldolgozni mit is jelent ez a mondat. Azt hiszem ezek a dolgok jelentik a kapcsolódást önmagammal, valamint zat, hogy egyre jobb a kapcsolatom önmagammal. És meg is változott sok minden. Nem, nem szivárványból van azóta az életem és csillámpónik sem várnak reggelente éneklő kismadarakkal. Az önmagunkról való tanulás és a fejlődés egy egész életen át tartó iskola. De ahogy elkezdi az ember, egy icipicit mindig jobb lesz valami, egy nagyon kicsit megváltoznak a dolgok napról napra, évről évre. Ezért javasoljuk mindig ennyire, hogy csak kezdjetek bele. Mert mi mindannyian azt mondhatjuk itt a Kollektívnél, hogy belevágtunk, és tényleg megérte. Aztán ki tudja, még hova jutunk el vele a jövőben. Beszámolunk róla mindenképpen!
