Kattan a zár, elfordul a kulcs a zárban. Indulhat a nap. Monoton léptek kopogása le a lépcsőn. Megnyugtat. Ugyanaz a kopott 17 lépcsőfok, majd kis pihenő a kockás járólappal borított fordulóban, újabb 17 lépcsőfok. 23 lépés át a gangos udvaron a kapuig. Itt kell belépnie Micike néninek Panírral, a zsömle színű öreg tacsival. Meg is van, már jönnek is, nyílik az ajtó.
-Jó reggelt! Hogy van ma? Meggyógyult a férje? -kérdezi apa.
Micike néni rám néz. Nézem. Csak meg ne csípje az arcom, csak hozzám ne nyúljon. Ma ne! Nézem, egyre csak nézem, hogy ne tegye. De máris nyúl. Megcsippent. De már halad is tovább.
Apa megdicsér, hogy ügyes voltam. Már nagy fiú vagyok. Mennyit ügyesedtem, régen ilyenkor visítva haraptam volna. Igen. De a nyugalmamnak vége. A 17-17 lépcsőfoknak, a 23 lépésnek, a betoppanó tacskóval. Pedig micsoda rend van az egészben! Mások miért nem értik ezt? Miért kell összetörni ezt a törékeny rendet a csípéssel? Mint a szappanbuborék.
Kilépünk az utcára. Szorítom apa kezét. Végig mondja, mi történik, pedig tudom. Most elmegyünk a vonathoz. Tudod, leülünk a második kocsi utolsó kupéjába. Én az ablakhoz, apa mellém. De addig is szorítom a kezét. Másik kezemmel a zsebembe bújok. Nem értem, miért beszél mindenki egyszerre? Miért nem szépen csöndben? Mindenki dudál, ideges, rohan, és beszél. Beszél. Egyszerre. Hogy értik egymást az utcán? Miért nincs csönd? Miért nem egyenként szólalnak meg, ha már muszáj?
Odaértünk a vonathoz. Beszállunk a második kocsiba, megkeressük az utolsó kupét. Már ül bent egy néni. Nem ismerjük. Van, akit már ismerünk. Például a finom illatú, vékony, szemüveges lányt. Azt, akinek csilingel a fülbevalója, mert hintázik rajta egy gyöngy. Vagy a bajuszos bácsit az anyajeggyel az állán, ami már majdnem bebújik a gallérjába. De őt még nem láttuk. Apa rám néz.
-Beülünk- mondja határozottan. Minden rendben lesz. Apa itt van. Picit jobban szorítom a kezét. Apa megsimogatja a fejem, és a hátamra teszi a kezét, picit előre tol, hogy belépjek.
-Szabad lesz? Jó napot kívánok. Bocsánatot kérek, de a kisfiam beülhet az ablak mellé menetiránnyal szembe? Megengedi? Ott szeret ülni.
Apa elintézte. A néni kedves volt. Mosolygott. Csak meg ne csípjen ő is. De csak a könyvébe mélyed. Az jó.
Még pár perc, és elindul a vonat. Csak három megállót megyünk. Sz-t-t-p, sz-t-t-p, … ahogy Dóri nénivel zakatoltunk, mint a vonat. Sz-t-t-p, sz-t-t-p, sz-t-t-p…egészen addig, amíg a levegőnk el nem fogy. Amíg a három megálló el nem jön. Mindjárt jön is. Már apa felállt, veszi a hátizsákját, nyújtja a kezét.
-Maguk is leszállnak? – kérdezte a kedves néni. -Én is itt szállok le.
Majd jött is utánunk. Megfogta a kapaszkodót magasan az ajtónál. A ruha ujja felhúzódott. Nem jó helyen van. Nem úgy kell állnia. Ami hosszú, nem lehet rövid. Vagy vegyenek rövidet. Nem jó helyen van. Érzem, robbanok. Emelni szeretném a kezem, hogy lehúzzam, de úgysem érem el, tudom. Apa érzi a mozdulatot. Rám néz. Szúr a szeme, ahogyan ilyenkor szokott.
-Ne.
Nem jó helyen van. Nem jó helyen van. Robbanok. Nem jó helyen van. Nem jó helyen van. Nem jó helyen van. Szorítom a zsebemben apa-bábot, másik kezemmel erősen fogom apa kezét. Ő is tudja, hogy nem jó helyen van, de mégsem szól. Hogy bírja?
Végre leszállunk. A néni az ellenkező irányba indul a posta felé. Apa leguggol, megigazítja a kabátom és átölel.
-Ügyes voltál.
Sétálunk 57 lépést a 7 gesztenyefa mellett, majd jobbra kanyarodunk. 13 lépés, és már ott is vagyunk. Belépünk a piros kapun. Mindenütt gyerekhang. Van, aki ritmusosan mozog, van, aki csöndes, Gabó időnként nínózik. Most rendőr. Ott van Dóri néni! Mosolyog és nyújtja a kezét. Apa még leveti a cipőmet. A kabátot én akasztom fel. Apa puszit ad a fejemre, és odasúgja, tudod, veled vagyok mindig. És megsimogatja a nadrágom zsebét kívülről, amiben még mindig benne van a kezem, és szorítom apa-bábot.
Apa elmegy. Kattan a piros kapu ajtaja. Fogom Dóri néni kezét. Ez jó. Kattan az ajtó a termünknél.
Írói pályázatunk jelöltjére Facebook oldalunkon tudtok szavazni!
