fbpx

“A fájdalom nem múlik el, de szépen körbenövi az élet” – Horváth Ramóna őszinte sorai ikerbabáinak elvesztéséről

Ikreket várni, két kis életet hordani a szíved alatt különleges érzés. Ketten vannak!- mondta az orvos izgatottan az első ultrahangon. Mi pedig döbbenettel kevert örömmel tántorogtunk ki a rendelőből.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kislány koromban mindig azt mondogattam, nekem ikreim lesznek majd egyszer. Lenyűgözött a köztük lévő kapocs, a mamámnak is van ikertestvére, így az esély is megvolt. 

Boldogan osztottuk meg a környezetünkkel, hogy mekkora áldást kaptunk, és izgatottan vártuk hát a mi kis ikreink érkezését. A leendő szülők fantáziája ilyenkor szárnyal, gyakran elképzeltük vajon milyenek lesznek, mi lesz a nevük, miket csinálunk majd együtt, hogyan alakul a jövőnk velük. 

De az élet valamiért úgy hozta, hogy a mi álmaink velük nem válhattak valóra. A várandósságom közepén, nagy küzdelmek után búcsúznunk kellett a kislányunktól és kisfiunktól, akiket úgy vártunk. Két egészséges, apró babától, érthetetlenül, és válaszok nélkül az összes “miért?” kérdésünkre. 

Hirtelen összeomlott a világunk, és fogalmunk sem volt miképp lehet ezek után visszatérni az életbe, egyáltalán, hogy lehet ezzel együtt élni. 

Számomra ráadásul az első közeli találkozás a halállal, szeretett személy elvesztésével ez volt.

Annyira abszurd szembesülés volt, hogy az élet véget érhet, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. A vágyott gyermekeken túl gyászoltuk még a várandósságot, a ki nem teljesedhetett szülőségünket, az elveszített jövőképet velük. 

Tombolt bennem az önhibáztatás, egymást érte a fejemben a sok “mi lett volna ha” gondolat. Egyik pillanatban szinte agyonnyomott a történtek súlya, máskor szinte hihetetlennek, távolinak tűnt, hogy mindez velünk történt. Úgy éreztem egy rémisztő hullámvasúton ülök, amin nincsen fék. Megéltem minden mélységet és magasságot, az érzelmek teljes skáláját.

Új időszámítás kezdődött, az ikrek előtt és az ikrek után. Ez lett az origója mindennek. Életem legnehezebb tanulása volt, mely teljesen átformált. Ezt a párom is hasonlóképp élte meg.

Letisztultak a prioritások, szelektálódott minden értéktelen vagy felszínes kapcsolatunk. Könnyebbé vált képviselnem magam bármilyen helyzetben, mert úgy éreztem az átélt fájdalomhoz semmilyen nehézség vagy kihívás nem mérhető. 

Két év elteltével már tisztán látom, bár sosem kértem volna ezen az áron, a tragédia rengeteg értéket adott nekünk. 

Úgy gondolom, sokkal empatikusabbá, nyitottabbá váltam, tényleg új szemüveget kapva a világhoz. A férjem és köztem lévő kötelék pedig megerősödött, sokkal szorosabb lett. Bár másképp gyászoltunk, mindig számíthattunk a másikra, ott voltunk egymásnak a legrosszabb napokon is. A családunk szintén nagyon támogató volt, a barátok és ismerősök, már vegyesebben reagáltak a velünk történtekre. Voltak, akiknek túl szoros volt a cipő, melybe mi bele kényszerültünk lépni és köddé váltak. Ők valószínűleg nem tudtak, vagy lehet nem is akartak támogatni minket. Eleinte nagyon bántott, ha valaki úgy csinált, mintha mi sem történt volna, és fájt az is, amikor közhelyekkel próbáltak vigasztalni. „Lesz majd másik”, „Erősnek kell lennetek”, „Ők még nem is voltak igazi babák” – mondatok, melyek marni tudtak, mint a sav. 

Ekkor szembesültem igazán azzal, hogy mekkora tabu a halál, a gyász, különösen egy gyermek, egy kisbaba, vagy egy magzat halála, és sokan mennyire nem tudják, miképp álljanak az érintettekhez. Mit mondjanak, hogyan vigasztaljanak.  Pedig nekem már annyi is elég lett volna, ha meghallgatnak, ha annyit mondanak, itt vagyok, ha szükséged van rám. Hálás vagyok azon keveseknek, akik velünk voltak, és ezt meg tudták tenni.

Nagyon egyedül éreztem magam mikor írni és rajzolni kezdtem, majd ezeket a képeket és gondolatokat megosztottam az egyik közösségi oldalon. Sorstársakat kerestem, valamint reméltem, hogy az érzéseim szavakba öntése által az ismerőseink is jobban belelátnak abba, hogy min megyünk keresztül. Amellett, hogy szakemberrel dolgoztam együtt az átélt traumákon, ez egy másik tevékenységgé vált melyben úgy éreztem gyógyulni tudok. 

Közben egyre több érintett anyuka kezdett követni, tőlük pedig megkaptam azt a mély megértést, és támogatást, melyet csak az tud adni, ki maga is átélt hasonlót. Idővel igazi közösség lettünk, csodás embereket ismerhettem meg a blog által, barátságok is szövődtek. 

Kiderült, hogy a megosztott tartalmakkal én is tudok másoknak segíteni, erőt adni, miközben magam is gyógyulok és haladok a gyász rögös útján. Egyértelművé vált számomra, hogy fontos beszélni a perinatális gyászról, ledönteni a tabukat, és érzékenyíteni az embereket ebben a témában. Mindez olyannyira szívüggyé vált számomra, hogy először elvégeztem egy gyászcsoportvezetői képzést, majd jelentkeztem mentálhigiénés segítő szakra, ahova sikeresen fel is vettek, és jelenleg is képzésben vagyok.

Nem tudom megmondani, hogy a sötét ég felettünk mikor kezdett kitisztulni, hogy mikor kezdett az öröm is visszakúszni a könnyek mellé, mikor oldódott kicsit a fojtogató érzés és a fájdalom. Kezdtünk előre is tekinteni. Idővel vissza tudtunk térni az életünkhöz, mégha nem is volt minden olyan, mint előtte. Újra nevettünk, kirándultunk, dolgoztunk, és ismét tervezgetni kezdtünk. 

Egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy bár félünk, szeretnénk ismét kisbabát. A vágyakozást hamarosan egy pozitív teszt követte, félve örülés, majd rövid idő után csalódás. Szinte még el sem indult valami, véget is ért. Ismét kórházban voltam, ugyanott. Dühösen. Újraélve mindent, ismét szomorúan távozva, csak abban bízva, hogy ezúttal utoljára. A következő hónapok arról szóltak, hogy minden lehetséges dolgot kivizsgáltattunk, redukálva annak az esélyét, hogy ismét átéljük. Mindent rendben találtak, csak a progeszteron szintet kellett feltornászni. 

Az ember egészségesen és fiatalon nem is gondolná, hogy ilyen és ennyi nehézség és fájdalom érheti a szülővé válás útján. Abban viszont biztosak voltunk, hogy megyünk tovább. A mérleg még mindig a remény irányába billent a félelmekkel szemben.

Ezúttal hónapok teltek el, mire két csík jelezte, hogy végre úton van valaki hozzánk. Ultrahangról ultrahangra éltünk, izgultunk, féltünk örültünk. Legyen szívhang, növekedjen megfelelően, legyen rendben a genetikai vizsgálat, haladjuk túl a 21. hetes mérföldkövet, ahol az ikrek megszülettek, és így tovább. A kisfiunk pedig minden egyes alkalommal rácáfolt a félelmeinkre, fejlődött, növekedett. 

Veszteség után ismét babát várni olyan volt, mintha kilenc hónapra visszatartanám a lélegzetemet. Beárnyékolta a múlt, a szörnyű tapasztalás, mégis sikerült végül kapcsolódnom és kötődnöm a bennem növekvő élethez úgy, hogy a nehéz érzéseket is megéltem, nem nyomtam el magamban semmit. 

Végül pedig a harmadik gyermekünk megérkezett hozzánk, ugyanabban a kórházban, részben ugyanazon egészségügyi személyzettel kísérve, mint az első kisfiamnál és kislányomnál. Ezúttal viszont egy csodálatos és felszabadító szülésélmény keretében és épen-egészségesen. Elmondhatatlan érzés volt, mikor a mellkasomra tették, csak sírtunk és sírtunk a férjemmel a szülőszobán, de ezúttal a boldogságtól. Elképesztő volt az út, amit be kellett járnom, durva önismereti utazás fájdalommal, gyásszal, félelmekkel, megküzdéssel, elfogadással és megértéssel.

Amit átéltünk, mindig velünk marad. Ikreink, a szeretetünk irántuk, a hiányuk, és mindaz a rengeteg érték és tanítás, melyet rövid életükkel is adni tudtak nekünk bennünk és a szívünkben élnek tovább, karunkban pedig itt van a csodás kistestvérük. Triggerek, nehezebb napok még mindig akadnak. Mégis ahogy rá és magunkra nézek, elönt a boldogság, a szeretet,  a hála, és tudom mit jelent az, hogy a fájdalom nem múlik el, de szépen körbenövi az élet. 

Ramóna további tartalmait az Apró szárnyak nevű oldalán olvashatod.

Bemutatkozását pedig itt.

Kapcsolódó cikkek