Warning: Undefined array key "options" in /home/bodizhu1/public_html/_sites/kollektivmagazin/wp-content/plugins/elementor-pro/modules/theme-builder/widgets/site-logo.php on line 192
Lovai Szilvia: Karácsonyi meglepetés         

Lovai Szilvia: Karácsonyi meglepetés         

Lovai Szilvia karácsonyi felhívásunkra küldött novellája igazán szívmelengető. Története bemutatja, hogy miről is kéne szólnia az ünnepeknek: az önzetlen szeretetről.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Nem voltam rá felkészülve, hogy ennyire mozgalmas lesz az adventi időszak. A várakozás és az izgatott készülődés helyett a határidős munkák, az egyetemi beadandók és egyéb tennivalók vártak rám. Egy ponton túl be kellett látnom, hogy végtelenül fáradt vagyok, és nincs semmi karácsonyi hangulatom. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bele is nyugodtam ebbe.

Igazán akkor fordult meg bennem valami, amikor a szerelmemen is láttam ezt a lehangolt kimerültséget, de egyben azt is, hogy ő nálam jobban vágyna arra a bizonyos karácsonyi varázsra. Az elmúlt napokat lázasan töltötte, épp csak felgyógyult, de a hirtelen lebetegedése miatt sok teendővel elcsúsztunk. Csak azt mondogatta, hogy legalább ezt az elmaradást hozzuk be. „Egy kicsit ledőlök, aztán ha felkeltem, lehozom a fát a galériáról, mint ahogyan hétvégén szerettük volna” – szólt a terve. Végül persze – teljesen érthető okokból – nem tudott felébredni, akárhogy is keltegettem, de a végén már nem is volt szívem, elvégre tényleg épphogy csak kilábalt a betegségből.

Nálam nem meglepő, hogy ha nem jön álom a szememre, akkor elkezdek csinálni valamit, hogy lefárasszam magam, ez pedig most is így történt. Először csak arra gondoltam, hogy helyet csinálok a nappaliban a karácsonyfának, hogy annyival is kevesebb dolog legyen holnapra. Már éjjel kettő körül járhatott az idő, amikor még mindig nem éreztem, hogy álmos lennék – valószínűleg átbillentem a holtponton –, ezért eltökéltem, hogy tőlem szokatlan dologra vetemedek. „Felmegyek a galériára és lehozom a műfenyőt!” – határoztam el, és már a puszta gondolattól izgatott lettem. Aki nem ismeri a körülményeket, annak most kifejtem, miért is volt részemről ez egy igazi meglepetés. Kezdjük az elején: tériszonyos vagyok. Ez helyzetfüggő, mennyire uralkodik el rajtam, de a részletek is sokat számítanak: szárazföld vagy éppen víz van alattam, mibe kell kapaszkodni és persze alapvető, hogy egyáltalán milyen magasra is kell mennem. Az sem mindegy, és hogy van-e ott velem valaki, miközben – legalábbis én így érzem – artistamutatványra készülök. De térjünk is át a következő pontra. Talán kis túlzás lenne azt állítani, hogy a lépcsők az ellenségeim, de az tény, hogy semmiképp nem a barátaim. Már kamaszként is szerettem „felesni” lépcsőkön – igen, felfelé menet elesni –, amit aztán néhány éve megkoronáztam lefelé menet egy lépcsőfok kihagyásával, aminek lábtörés lett a vége. Mindehhez tudni kell, hogy az albérletünk galériája igen érdekes kialakítással rendelkezik. Még ha el is tekintünk attól, hogy nincs korlát, a lépcsőfokok mérete a fordulóban vajmi kevés bizalomra ad okot. Ha azt mondom, hogy még az én valóban picike lábam is csak hosszában fér el rajta, de még úgy is lelóg, akkor nem túlzok. Persze nem a legszélén megyek, ahol kicsit több a hely, mert ott már végképp nem tudnék kapaszkodni semmibe, hanem nagyjából középen, így legalább magát a galériát alkotó elemeket elérem valamennyire.

Felmenni nem is volt nehéz – nem mondom, hogy az ebben a lakásban töltött három és fél évünk alatt annyiszor megtettem volna ezt az utat, de azért nem is volt teljesen idegen a terep. Így a helyhiány miatt tárolónak használt galériát általában a szerelmem látogatja, aki a szememben a legbátrabb ember – ő is tériszonyos, a lába ráadásul hatalmas, ezért is szoktam végig ott állni mellette és árgus szemekkel figyelni a fel- és lejutását. Látjátok?! 30 körül, komoly kapcsolatban is lehet csupa izgalom akár minden estétek: ha tériszonyosak vagytok, mindjárt itt egy komfortzónán kívüli, közös program. De viccet félretéve – olyan érdekes ez, hogy lehetünk bármennyire érettek és rutinosak egy csomó helyzetben, mégis megvannak azok a pontok, amik mindig ugyanolyan kihívást jelentenek, mintha először próbálnánk őket.

Fent aztán kicsit pánikba estem, hogyan fogok újra a biztonságos talaj közelébe jutni, főleg amikor testközelből láttam már, hogy mit is kéne magammal levinnem. A műfenyő nevű formáció három tagja várakozott arra, hogy idén is összeálljanak néhány ragyogó este erejéig. A legkisebbel kezdtem – pár lépcsőfok után óvatosan lecsúsztattam, közben magamban a műfenyők védőszentjét kérleltem, hogy vigyázzon a 3d tűlevelekre. A másik két elem viszont jobban feladta a leckét: nem elég, hogy kezdtek szétnyílni az ágak, ahogyan próbáltam kiszabadítani őket a galériáról, de a történet ezen pontján azt is be kell vallanom, hogy nem vagyok erős nő, és akkor még finoman fogalmaztam. Azzal szerintem mindent elmondok, hogy a kulcsok elfordításával a zárban és a palackok kinyitásával is meg szokott gyűlni a bajom. Gyorsan végiggondoltam, mennyi dologra kell egyszerre figyelnem. Lehetőleg igyekezzek nem leesni a lépcsőről – mert egy ilyen előkarácsonyi meglepetés senkinek nem lenne örömteli –, tehát kapaszkodjak az egyik kezemmel, de a másikkal vonszoljam le valahogy ezt a zöld szörnyeteget úgy, hogy nem teszek benne kárt. Közben abban is nagyon reménykedtem, hogy a barátom nem ébred fel a szomszéd szobában, miközben én itt zsonglőrködök, megvolt ugyanis a pontos tervem.

Amikor már mindhárom elem lent sorakozott a földön heverve, jóleső elégedettség és – be kell, hogy valljam – némi büszkeség járt át egy kósza pillanat erejéig, mielőtt leesett: hiányzik a talp! MINDIG az a rohadt talp! Volt olyan év, hogy nem is találtuk meg, akkor sikerült egy tárolós puffot a tetejétől megszabadítva kibélelnem úgy könyvekkel, hogy megtartsa a szárat, és még jól is nézett ki a végeredmény. (Az általam imádott és féltett könyveket sose használnám ilyen célra, de ezeket egy Marketplace-es vásárlásom során sózták rám. Négy-öt könyvért mentem, és egy egész nagy szatyornyit kaptam, régi, rossz állapotúakat, számomra ismeretlen magyar szerzőktől, ráadásul ugyanazt több példányban – a nő könyörgött, hogy vigyem el őket. Ma már sokkal határozottabban állnék ellen persze.) Szóval csak bízni tudtam abban, hogy meglesz a talp is, ezért egy újabb – állítom, egész eddig nem voltam annyiszor a galérián, mint most egy fél órán belül – körre vállalkoztam. Szerencsémre a talp a fenti kis polcon várakozott, ezzel már könnyű volt a lépcsőzés is.

Most már csak életre kellett keltenem a fát. Lelki szemeim előtt láttam, hogy a szerelmem majd álmosan botladozik a folyosón ébredés után, amikor meglátja a nappaliban a fényekkel és csak néhány dísszel ékesített fát – azért ilyen kevéssel, hogy tudja, a díszítés lényegi részével szerettem volna őt megvárni, elvégre az közös program. Persze egyik kínais égősorunk sem élte meg a harmadik évét, ezen kár is volt csodálkoznom, de legalább annyi idő elment az elemek cserélgetésével és a próbálkozással, mint amennyi az eddigi műveletekkel.

Imádom a modern figurális díszeinket, alig vártam, hogy újra kibonthassam a számomra kincseket rejtő dobozt. Végül csak egy rákocskával, egy cukormázas fánkkal, egy ramennel és egy kontrollerrel díszítettem a fát. A jól végzett munka után nyugovóra tértem.

Nagyjából egy óra múlva, hajnali négy körül a barátommal egyidőben felébredtem. Úgy csináltam, mintha aludnék, közben füleltem. Láttam a fényeket a folyosón, több lámpakapcsolást is elcsíptem, de abban nem voltam biztos, hogy a nappaliba is benézett-e. Tudtam, hogy csak megébredt és még vissza fog feküdni, ez pedig így is lett. Mocorogni kezdtem, átfordultam felé, ő pedig hívott a szokásos kis helyemre a mellkasán, hogy bújjak oda hozzá. „Hogy tudtad lehozni azt a fát egyedül, te?!” – kérdezte suttogva, és pontosan azt éreztem a hangjában, amire vágytam, amiért az egészet csináltam. Megtörtént a karácsonyi kis varázs, a fa előállt, örömet tudtam neki szerezni. „Nem tudom, miről beszélsz. A kismanók voltak” – válaszoltam, miközben mosoly bujkált a szám szélén. – „Örülsz?” „Igen, nagyon.”

Összebújva feküdtünk még egy kicsit, mielőtt újra elnyomott volna bennünket az álom. Előtte azért elmesélte – ez is olyan jellemző ránk –, hogy sötétben lépett be a nappaliba, és majdnem nekiment a fának, először fel sem fogta, mi van ott. Mielőtt elaludtam, arra gondoltam, hogy tulajdonképpen azzal tudtam legjobban karácsonyi hangulatot csempészni a szívembe, hogy egy meglepetéssel kedveskedtem annak, akit a legjobban szeretek a világon. Ennél jobban nem is alakulhatott volna ez a nap.

Hirdetés

Instagram

HIRDETÉS

Kapcsolódó cikkek


Warning: Undefined variable $posts in /home/bodizhu1/public_html/_sites/kollektivmagazin/wp-content/themes/hello-theme-child-master/functions.php on line 32