Erőltetettnek éreztem. Erőltetettnek éreztem a sok ajándékot, a herce-hurcát, a mosolyokat, a szép szavakat. Nem a magaménak. Ürességet és fáradtságot láttam minden fában, díszben, csomagolópapírban. Nem értettem, miért kell velük felcímkézni a szeretetet.
Tavaly december 23-án este hazafele a villamoson Queen-t hallgatva, Freddie Mercury megnemértettségéből felfegyverkezve olyan gondolatok ébredtek a fejemben, hogy bárcsak elvinne a jármű egy teljesen idegen helyre. Oda, ahol mindent vagy épp a semmit újra lehetne kezdeni. Ez az egyetlen emlékem a múlt évi ünnepről.
Tegnap Szenteste ültünk a pár nappal ezelőtti éjjelen összeeszkábált ebédlőasztalunknál. A lakás az általunk készített díszekben üdvözölte az ünnepeket. A vacsoránál minden fogásnál valamit a hűtőben felejtettünk. Egy-egy étel túl sok vagy épp túl kevés lett. Beszélgettünk, nevettünk, kanalaztuk az eredményeinket a szánkba. Aztán a kajakóma egyik meghitt pillanatában a gyertyák lángjába bámulva eszembe jutott, hogy mit éreztem tavaly ilyenkor.
Az ünnepi melegségben hidegzuhanyként ért. Hirtelen szó szerint megfagytam. És akkor tűnt fel, hogy nem is zuhanyban vagyok, hanem egy tóban, a saját tavamban, ami évekig be volt fagyva, de most valahogy felolvasztottam és a felszínére törtem. Hidegrázós, meztelen érzés volt. Újdonság, mégis az enyém, már nem fuldoklom benne.
És hirtelen azt kívántam, bárcsak mindenki ezt érezné. Hogy jó helyen van, jó időben, jó emberekkel. Hogy jó az élet, hogy meg lehet pihenni benne, még a „kitalált év végi ünnepekkor” is. Hogy van értelme. Hogy a sok ajándék mögött a szeretet, a herce-hurca mögött a törődés, a mosolyok, a szép szavak hátterében pedig ott van az őszinteség. Megértettem, hogy sokaknak ez ad lehetőséget, hogy kifejezzék, amit éreznek. És ezért nem hibáztatom őket.
Nagyon nehéznek találom a sötétben az apró pislákoló fényeket észrevenni. Még nehezebbnek felhívni rájuk a figyelmet. Pedig mi másért küldjük magunkat a fénytelenségbe, ha nem azért, hogy átértékeljük a világosságot?
