Közel három évvel ezelőtt, amikor az exférjemmel arra a döntésre jutottunk, folytassuk külön, mindketten tele voltunk sérelmekkel, dühhel, és nagyon nehezen sikerült kommunikálnunk. A beszélgetéseink leredukálódtak annyira, hogy mikor jön értük és mikor hozza vissza őket. Nem tudtunk megegyezni a válás körül sem, belekezdtünk a csatározásokba, és ott bántottuk a másikat, ahol csak lehetett.
Nem volt könnyű, nagyon megviselt, és ezt megérezték a gyerekek is. Viszont az új páromtól nagyon sok támogatást kaptam, emellett elköltöztünk másik városba, és kicsit kezdtek lenyugodni a kedélyek. Az exférjem is megismerkedett az új párjával, könnyebbek lettek a látogatások, kicsit hosszabbak a beszélgetések – és végül a válással is dűlőre jutottunk.
Kemény menet volt. Tudom, és nem lepett meg, hogy felfokozott idegállapotban, amikor az ember úgy érzi, kicsúszik a lába alól a talaj, éppen veszíti el a családját, gyerekeit, nem tud logikusan gondolkodni, tovább látni a saját fájdalmánál és kellőképp a gyerekek érdekeire koncentrálni. De még mindig jobb a később, mint a soha!
Egy ilyen helyzetben nagyon fontos a felnőttek viselkedése, hozzáállása. Bár a szüleim nehezen viselték az exférjemmel való különválást és az ezzel járó felfordulást, és időbe telt, mire megismerték és úgy igazán, tiszta szívből el tudták fogadni az új kapcsolatomat, soha egyetlen egyszer sem éreztették ezt a párom kislányával. Őt kezdettől fogva saját unokaként kezelték, nem tettek megkülönböztetést. Ugyanúgy vigyáztak rá, beszélgettek vele, érdeklődtek felőle. Ha valami nem tetszett nekik a viselkedésében, nekünk szóltak, mi beszéltünk vele róla – de ez irányába soha nem mutatkozott. A megismerkedésünk utáni következő nyáron elvitték a három lányt együtt nyaralni. Nagyon jó a kapcsolatuk most is.
Szerencsére az exférjemnek is – a kezdeti nehézségek ellenére – a legfontosabb, hogy a gyerekek jól legyenek. Nagyon örülök, hogy az ő érdekükben tudunk együttműködni, és mindketten azt tartottuk és tartjuk is szem előtt, hogy nekik a legjobb és legkönnyebb legyen. Mindkét irányból látják és érzik az elfogadást a másik és az új párkapcsolat irányába, ami nekik nagyon sokat jelent.
A középső lányunk viselte a legnehezebben az apukájától való elválást, a három gyerkőc közül ő a legapásabb. Azon túl, hogy napi szinten beszélgettem vele én is, mi is, az apukája is sokszor ápolta a lelkivilágát, és biztosította róla, hogy ugyanúgy szereti, mint előtte. Nem kevés hiszti volt náluk is, amit az exférjem mindig türelemmel kezelt, és igyekezett a legjobb tudása szerint megnyugtatni. Emellett amikor szeretnének telefonálni, videotelefonálni, minden probléma nélkül megoldjuk.
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy minden nézeteltérés, válás ellenére mennyire fontos a jó kapcsolat fenntartása a szülők között. Hiszen még évekig összekötik őket a gyerekek, a megoldandó problémák, a látogatások, a nyári szünet és még sorolhatnám.
Nálunk, amikor úgy láttuk, hogy valamelyik gyerekkel „gond” van, valami nem okés nála lelkileg, mindig megoldottuk, hogy tudjunk róla személyesen is beszélni. Szerintem mindkettőnk viselkedése és hozzáállása finomodott annyit, hogy türelmesen végighallgatjuk egymást, a javaslatokat és átgondoljuk. Próbálunk a lehetőségekhez mérten mindkettőnknek megfelelő megoldást találni.
Ez nem mindig egyszerű és nem mindig fájdalommentes. Van, hogy előjönnek régi sérelmek, és ilyenkor megpróbál az ember kettőt-hármat nyelni, levegőt venni, és nem beszólni valamit, hiszen akkor nem fogunk előrébb jutni.
Sosem felejtem el, mennyire gyomorgörcsöm volt, amikor egyszer a kisfiunkkal kapcsolatban szerettem volna beszélni az exférjemmel. Akkor neki volt nehezebb időszaka, sokat volt nyűgös, hisztis, sírós, bújós – lehetett érezni, hogy valami nincs rendben nála. Kezeimet tördelve, feszülten vártam, hogy megérkezzen, és nekikezdjünk. Magamban már lejátszottam mindenféle forgatókönyvet, mi fog történni, mire hogyan fog reagálni, hergeltem magam. Aztán amikor nekikezdtem, teljesen más fogadott: végighallgatott, elmondta az ő véleményét és produktívan mindent meg tudtunk beszélni. Teljesen meglepett, hogy ő is mennyit változott. Mert mindketten igyekszünk ebben a helyzetben, hogy a gyerekek érdekeit nézzük.
Szerencsére az exférjem új párja és az ő szülei is teljes mértékben elfogadják és sajátjukként szeretik a három gyerkőcünket. Sokat jelent a gyerekeknek, ha azt érzik, hogy anya és apa elfogadja a másik új kapcsolatát, és nem problémázik, áskálódik a másik ellen. Hiszen mindenkinek az (lenne) az érdeke, hogy a gyerekek jól érezzék magukat és a másik oldalon is szeretve legyenek.
Talán a legszebb példa erre, hogy egyik apás hétvége után úgy jött haza a kisebbik lányom, hogy beszélgetett apával, és ő tulajdonképpen rájött, hogy neki mennyire jó, mert kapott még egy anyukát és még egy apukát, így neki két anyukája és két apukája van. Majd szorosan megölelt és megpuszilgatott.
Nem csak a gyerekeknek, a felnőtteknek is szükségük van elfogadásra egy ilyen helyzetben. A férjem kapott három gyereket, én kaptam plusz egyet. A nevelési elvünk hasonló volt, de azért nem egyezett mindenben. Közelíteni kellett az álláspontokat és lefektetni az alapvető szabályokat. Mindketten azt szerettük volna, hogy a négy gyermek között ne legyen megkülönböztetés: mindenki egyenlő – ugyanaz a nevelés vonatkozik mindegyikre és mindenki igényét megpróbáljuk kielégíteni. Ez azonban nem megy munka nélkül.
Senki ne gondolja, hogy attól, hogy volt már gyerekünk, könnyű egy teljesen idegen gyereket elfogadni sajátunknak. A fenét! Előbb-utóbb elkezd valami zavarni, máshogy reagálsz, amikor a te gyereked – és az „ő gyereke” kér valamit. És idővel ez frusztrációt, feszültséget szül. De mi eldöntöttük a legelején, hogy igyekezni fogunk, és mindent megbeszélünk és megpróbálunk megoldani. Sosem egyszerű a másikkal beszélni az „ő” gyerekéről, de néha muszáj. És eléggé nyitottnak kell lenni, hogy mögé láss annak, amit eredetileg gondolsz – nem bántani szeretne a másik, hanem jobbá tenni a helyzetet.
Elgondolkozni azon, min hogyan tudnánk változtatni, hogyan tudnánk a gyerkőccel beszélni, hogy igenis, neki is változtatni kell egy-két dolgon. El kell engedni az egót, ami egyből védekezésre sarkallna – „márpedig az én gyerekemmel semmi gond nincsen”. És őszintén meghallgatni a másikat és közösen orvosolni a problémát. Elfogadni a másik nézetét és gondolatait, de szükség esetén tudni kell kritikát is megfogalmazni. Nehéz feladat, de nem lehetetlen!
Viszont arra is van példa, hogy az elfogadás/befogadás nem sikerül. Sajnos a párom oldaláról – minden próbálkozás ellenére – a családdal megszakadt a kapcsolat, és nem is járunk már össze.
Mi mindig minden döntésünket megosztottuk a gyerekekkel, kikértük a véleményüket azokban a kérdésekben, amik nem „csak” a felnőttekre tartoznak. Nem hazudok… sok munka és beszélgetés van a hátunk mögött. Órákat, estéket beszélgettünk át, szerepjátékoztunk, meghallgattuk az ellenérzéseiket és igyekeztünk megoldást találni rájuk. Így számukra is sokkal könnyebb volt az elfogadás, a beleszokás az új helyzetbe. Boldogan mondhatom, hogy a gyerekeink imádják és testvéreknek tekintik egymást. Mi pedig büszkék vagyunk rájuk – és néha emlékeztetjük magunkat, hogy ha a gyerekek ennyire képesek az új élethelyzetek, új emberek elfogadására, akkor néha mi, felnőttek is megerőltethetnénk magunkat kicsit jobban a környezetünkben élők elfogadására.
Mert az elfogadás jó dolog. És szükséges ahhoz, hogy teljes életet élhessünk.
