fbpx

Az elfogadás szerepe a mozaikcsaládokban 1. – Gyerekszemmel 

Manapság egyre több felületen olvasni az elfogadás fontosságáról. Számomra kezdetben ez egy meghatározhatatlan fogalom volt. Most már tudom, milyen fontos szerepe is van az elfogadásnak a mi családunk életében – és azt kell mondjam, néha mi, felnőttek, példát vehetnénk a gyerekekről.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

A családunk lassan három éve mozaikcsaládként működik. Az én gyermekeim közül a legkisebb alig volt egyéves, amikor az exférjemmel úgy döntöttünk, külön utakon folytatjuk tovább. 

Természetesen szükséges volt a beszélgetés az ő nyelvükön a kialakult helyzetről: apa és anya nem fog többé együtt élni. 

Sosem felejtem el a pillanatot, amikor az ölemben az egyévessel, a sarkamon ülve nézek farkasszemet a két kislányommal (az egyik 3 éves, a másik 6 éves volt), és próbálom elmagyarázni nekik, hogy mindenkinek jobb lesz úgy, ha apa és anya már nem fog egy fedél alatt élni… mert mindenkinek káros már az a sok veszekedés, nézeteltérés, ami az életünket jellemzi. És ők néznek rám tágra nyílt szemmel, hallgatnak, és bólogatnak. Ez persze nem azt jelentette, hogy megértették, tudták mit jelent ez és nem okozott számos nehézséget a helyzet a továbbiakban. Három gyerkőc – három különféle megoldás a helyzet elfogadására.

Ezután mindketten megismerkedtünk az új párunkkal, és mindkettőnknek új kapcsolata lett. Én három gyermeket, a most már férjem egy gyermeket hozott a családba. Az első közös találkozást több beszélgetés, elmélkedés előzte meg arról, hogyan kezdjünk neki a helyzet bemutatásának a gyerekeknél, és milyen körülmények között kerüljön sor az első – akár sorsdöntő – találkozásra. Aztán finoman neki kezdtünk a beszélgetésnek gyerekeinkkel, felvázolva a jövendő lehetséges helyzetet, miszerint új emberek fognak érkezni az életünkbe. Őszintén elmondtam nekik, hogy megismerkedtem valakivel, aki nagyon fontossá vált számomra, és szeretném, hogy ők is megismerjék. 

Ezek után megtörtént a találkozás – és minden képzeletemet felülmúlta. A három lány, mintha mindig is ismerték volna egymást, végig játszották az egész napot, bolondoztak a párommal és apró ajándékokat készítettek neki. Alig akarták hazaengedni őket, ezért következő alkalommal egy „ottalvós” bulit szerveztünk. A lányaink egy szobában bandáztak, együtt fürödtek – úgy éreztük magunkat, mint egy nagy család.

Mivel mindketten másik városban laktunk, a gyerekek miatt nem volt vállalható az állandó ingázás – közeledett a szeptember, amikor mindenkinek indult újra az iskola, óvoda, bölcsi –, így nyár végén az összeköltözés mellett döntöttünk. Ők költöztek hozzánk, mivel ők albérletben laktak. A párom kislánya külön szobát kapott, az én lányaim egy szobában voltak, és a kisfiam is külön szobában aludt – ő még rengeteget kelt éjszaka.

Nem hiszem, hogy nagy meglepetést árulok el, ha azt mondom, innentől indult az igazi kemény munka – ami az elfogadást, a megszokást jelenti. Négy gyerkőc – négy különböző életkorban. Így utólag visszagondolva, kicsit távolabbról szemlélve a helyzetet (mert akkor, ott néha nagyon nehéznek éreztem) csodálatos, hogy milyen úton-módon sikerült a gyerekeknek külön-külön megbirkózni a helyzettel, természetesen a mi segítségünkkel és kitartásunkkal.

A legkisebbnek – alig több, mint egy éves – volt a legkönnyebb az alkalmazkodás és elfogadás. Ő még hozzám volt nőve, velem élt szimbiózisban. Emellett úgy alakult a helyzet, hogy ritkábban látta az apukáját is, ezért számára, ahogy kezdett kinyílni a világ, a párom lett az apafigura. Ő is vele találta meg legkönnyebben a közös hangot: etette, fürdette, lefoglalta – játszott vele, amikor én a nagyobbakkal foglalkoztam. Ahogy tanult beszélni, őt kezdte el „apának” hívni. Ez később, ahogy egyre több kapcsolata lett az igazi apukájával, megváltozott és már a nevén szólítja, de az apakép megmaradt: a zene szeretete, a dobolás, a kedvenc zenekar, „mi szeretne lenni, ha felnő” – az mind a párom hatását tükrözik. 

mozaikcsalád

A legkisebb lányom – aki akkor volt hároméves – volt a legsérülékenyebb. Ő már a szétválás előtt rossz lelkiállapotban volt: megjelentek nála a hiszti-és dührohamok, az önbántás, a kiabálás, csapkodás, visítás. Ez fokozódott, miután összeköltöztünk. A három közül ő kötődik legjobban az apukájához. Így neki nehezebb volt ez a váltás. Ha őszinte szeretnék lenni – márpedig erről a témáról így érdemes beszélni, és úgy gondolom, így tudok a legtöbbet segíteni a hasonló helyzetben lévőknek –, vele eljutottunk arra a szintre, amikor féltem az utcára kimenni, mert nem tudtam, mikor jön az újabb hiszti a séta kellős közepén. 

Volt, hogy fagyizás közben vágta magát hanyatt a járdán, így egyik kezemmel a babakocsit toltam, a másikkal őt hoztam, a legnagyobb lányom pedig futott utánunk. Sokszor öntött el a kétségbeesés, sírtam titokban és csak bíztam benne, hogy ez valamikor jobb lesz. Felkerestem gyerekpszichológust is, segítséget és tanácsot kértem. Az ő javaslatára változtattam: beiktattam rendszeres, mindennapos „mi időnket”, amikor csak vele foglalkoztam: vele beszélgettem, vele játszottam, neki meséltem, meghallgattam a problémáját, lányos dolgokról dumáltunk. 

Emellett a párommal kialakult a saját kis játéka, amivel egyre közelebb kerültek egymáshoz, kezdett kialakulni a bizalom. A folyamat a következő volt: először azt játszotta, hogy a párom a szörny, aki elől menekülni kell. Heteken keresztül kérte őt, hogy játékból kergesse. Aztán egyszer csak újat talált ki: háttal állt neki, és el kellett kapnia, ahogy dőlt csukott szemmel. Azt mondta, ő zuhan és párom kapja el, mentse meg. Így építette fel fokozatosan a bizalmat vele. Az utolsó lépcsőfok a teljes védelem lett: már képzeletbeli szörny üldözte és a párom a megmentő szerepébe lépett. Ma már nagyon közel állnak egymáshoz, sokszor „apázza”, az ölébe bújik, együtt tanulnak. Kialakult az erős kötődés és az elfogadás. Ezzel párhuzamosan drasztikusan csökkentek, majd teljesen elmúltak a hisztik, az éjszakai felkelések, a rosszkedv helyét folyamatos nevetés, viccelődés vette át.     

A legnagyobb lányom a szétváláskor hatéves volt.  Ő felépített maga köré egy képzeletbeli világot, ahova sokszor elvonult – nem volt jelen. Így védte magát az exférjem és köztem kialakult rossz viszonytól, veszekedésektől. Nehéz volt szóra bírni, közelebb férkőzni a lelkéhez. Ő egy fal mögé bújt, amit lassacskán sikerült csak lebontani. Egyrészt bevezettem, hogy esténként érzelmekről beszélgetünk – kivel mi történt aznap. Ehhez különféle kártyákat, könyveket, játékokat hívtam segítségül. 

Emellett a párom sokat beszélgetett vele olyan dolgokról, amik már „nagylányosak” voltak és őt nagyon érdekelték. Sokat mesélt neki bolygókról, csillagokról, izgalmas dolgokról. Aztán eljutottunk oda, hogy a párom lett a biztonsági öv: háttal nekitámaszkodott, és Peti kezeit maga előtt keresztbe összekulcsolta és úgy sétált a lakásban, miközben mondogatta: ”biztonsági öv, biztonsági öv”. Mára pedig egy állandóan csicsergő igazi nagylány vált belőle, akinek a belső világa már nem a védelmet és menekülést szolgálja, hanem végtelen, soha ki nem fogyó történetek, mesék és mesebeli lények játszóterévé vált. 

Peti nagylánya akkor volt nyolc és fél éves. Neki nagy változás lett, hogy az eddigi egyke létből hirtelen három testvért is kapott. Meg kellett tanulnia osztozkodni, megszokni az állandó nyüzsgést. Kezdetben nagyon sokat vonult el a szobájába, magára csukta az ajtót. Nehezen viselte, ha a többiek a játékával játszottak, és teljes összeomlás következett be, ha egy kinőtt ruhát megörökölt valamelyik lány. Vele is sokat beszélgettünk, hagytuk, hogy elvonuljon, de fokozatosan csökkentettük ezt az időt számára. Sok időt töltöttem vele kettesben, vagy a kisfiammal együtt – programoztunk, beszélgettünk, nagylányosakat játszottunk: sminkeltük egymást és nagyokat nevettünk. Néha próbálgatta az „anya” szót, és amikor látta, hogy ezzel nincs semmi gond, visszatért a „Dórizáshoz”, de már tudta, hogy anyaként vagyok jelen az ő életében is. 

Mára már nem szeret elvonulni, alig várja, hogy a lányokkal legyen, együtt rajzolnak, játszanak, ökörködnek. Megtanult osztozkodni, nem zavarja, ha a ruháit megöröklik a többiek. Előnyére változott az iskolában is, a közösségben, ahol a megismerkedésünkig sok konfliktusa volt az osztálytársakkal. Mára ez teljesen feloldódott, iskolaváltás után az új közösségbe már gond nélkül be tudott illeszkedni, képes együttműködni a többiekkel. 

Kapcsolódó cikkek