Amit már tavaly is megtanultam, hogy élvezzek minden egyes pillanatot az életem során, ami boldoggá tehet, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy várjak. Tudom lesz olyan, hogy a padlóra fogok kerülni, de fel fogok állni. Leporolom a ruhámat, belenézek a tükörbe és elfogadom, szeretni fogom önmagam. De a legfontosabb, hogy nem fogok megijedni a változástól. Mert a változás értem van. A változás segített, hogy visszataláljak a régi önmagamhoz. Tudom, most sokan azt gondoljátok, milyen közhelyesen hangzik, amiket most leírtam, ezért megosztom veletek miért fontos, hogy kezetekbe vegyétek az irányítást az életetek felett.
Megtanultam szeretni önmagam
Kezdjük is a legelején. Az elmúlt 5 évem tele volt kihívásokkal, változásokkal, tanulságokkal, érzelmekkel, veszteségekkel. Voltak új kezdetek, és voltak búcsúk. Kaptam örömökkel teli boldog pillanatokat, valamint küzdelmes és szomorúságokkal teli napokat. Majd egy idő után éreztem, hogy eljött az idő, hogy lapozzak egy nagyot a könyvben és magam mögött hagyjak mindent, ami már nem engem szolgál.
Az elmúlt években nem mondom, hogy csak rossz dolgok történtek velem, de még sem érkezett meg a várva várt áttörés. Sokszor rágódtam a kialakult helyzeteken és többször elgondolkoztam, hogy mi az, amit rosszul csinálok. Azonban egyet tudtam: fel kell állnom és magamba néznem. Mert tudtam, hogy ez így nem mehet tovább.
Meg kellett tanulnom újra hinni saját magamban. Hinni abban, hogy minden jóra fordulhat, de idő kellett, hogy elengedjem a keserűséget, a fájdalmat, a rossz gondolatokat, a gyötrődést. Nem volt egyszerű már, ha csak onnan indulok ki, hogy évekkel ezelőtt nem mertem elhinni, hogy én tényleg jó vagyok valamiben, hogy én is tartozom valahová, hogy engem valaha is szeretni fog valaki teljes szívéből.
Ez pedig sajnos még a mai napig kísért. Igen, kisebbségi komplexusban szenvedek. Szerencsére azért mára már eljutottam oda, hogy elfogadtam a hibáimat és úgy szeretem magam, ahogy vagyok, de ehhez nagyon nehéz és rögös utat kellett megtennem. Persze mint minden, ez is gyermekkorra vezethető vissza.
Ugyanis kisnövésű vagyok. Ez egy velem született genetikai rendellenesség. Miben nyilvánult ez meg? Egy egészséges méretekkel és súllyal született babához képest én nagyon pici és kis súlyú voltam. Ez még önmagában nem is lett volna baj, viszont ahogy elkezdtem betölteni az ovis kort valahogy nőni és hízni nem igazán tudtam. Majd jött az általános iskola. Addigra már úgy jártam a miskolci kórházba, mint valami vendég. Ugyanis miután megszülettem és az orvosok észrevették, hogy valami nem stimmel, különféle kivizsgálásokra invitáltak engem és Édesanyámat.
Ez azt jelentette, hogy minden hónapban egyszer fel kellett utaznunk a kórházba, hogy rájöjjenek, miért nem növök és hízok, pedig én rengeteget ettem, hiszen anyukám finomabbnál finomabbakat főzött. Minden alkalommal, félelemmel szálltam fel a buszra. Nem a tűtől féltem, amivel a vért vették le, hanem, hogy mikor mit fognak kitalálni, hogy bent tartsanak.
Mert bizony volt, hogy hetekig kellett bent feküdnöm a gyermekosztályon, távol anyuéktól, kimaradva a suliból. Mindezek mellett minden nap hormon szurit kellett anyumnak a combomba adni, vagy esetenként magamnak, amikor épp táborban voltam. Még általános iskolás voltam, mire eljutott oda anyukám, hogy mivel nem hoztak eredményt sem a kórházi kezelések, sem pedig az injekció, ezért abbahagytuk.
Sajnos azonban az, hogy ilyen kicsi vagyok, kihatással volt és van olykor a mai napig az életemre. Nehéz volt a sok csúfolódás, gúnyos megjegyzések mellett elhinni, hogy én is elég jó vagyok. Majd 2012-ben bátor voltam és életemben először repülőre ültem és meg sem álltam Londonig. Igaz, hogy egy családhoz mentem dolgozni, de egyedül voltam, mint a kisujjam, a családom, a barátaim, és az akkori párom nélkül.
Ott kezdtem el igazán felnőni. Kiismerni saját magamat. Feszegetni a határaimat, hogy mire vagyok képes. De ami a legjobb volt, hogy ott senki előtt nem kellett magam szégyellni, hogy 155 cm magas vagyok és 40 kg. Egy teljesen más országba csöppentem, különböző nemzetiségű emberekkel. Persze azért a 6 év alatt ott is értek csalódások. Lemondtam az esküvőmet, kétszer költöztem 5 hónapon belül, családi gondokat próbáltam megoldani több ezer km-ről, voltak könnyek, de minden rossz mellett boldog percek is.
Ahogy Svájcban is, mert, hogy ott is éltem 9 hónapot. Ott voltam igazán a padlón, de hittem magamban. Majd jött a covid, 7 év és 7 hónap külföldön élés után hazaköltözés Magyarországra, új életet kezdeni, munkát találni, kitartani, hinni magamban és nem feladni. Nagyon nehéz volt. Nem igazán voltam felhőtlenül boldog abban az egy évben. Pedig többször láttam a családomat, a barátnőimet, az új párommal végre összeköltözhettem, de nem volt az igazi.
Mit csináltam, hogy nem roskadtam magamba? Őszinte leszek. Nem volt mindig elég erőm harcolni. Volt, hogy nagyon elfáradtam és már a kapujában álltam annak, hogy feladom, amikor megszólalt legbelül egy hang, hogy egy rövid ideig, de tekintsek vissza a múltba és nézzem meg. Ekkor döntöttem el, hogy listát írok, melyek azok a dolgok, helyzetek, szituációk, amelyek bizony nem hoznak pozitivitást az életemben. Sajnos az első, ami a lista tetejére került az az volt, ahogy magamra nézek, ahogy magamról és az életemről gondolkodom.
Rosszul láttam önmagam, és a kialakult helyzetet. Két választásom volt. Folytatom tovább az önmarcangolást, vagy kezembe veszem az irányítást. Kezembe vettem, méghozzá úgy, hogy összepakoltunk Ádámmal, autóba ültünk és meg sem álltunk Hollandiáig. Na, itt is értek és érnek a mai napig váratlan és olykor nehéz feladatok, amiket meg kell oldanom, de úgy érzem mostanra megedződtem. Azt még tanulom és szerintem egy életen át fogom, hogy én magam vagyok a legfontosabb, úgy, ahogy vagyok. Kicsiként, vékonyan, pattanásosan, olykor karikás szemekkel, hibákkal, de én vagyok.
Hogyan indult útjára a lelki fejlődésem
Nagyon sokat beszélgettem az Anyukámmal, barátnőimmel, és a jelenlegi párommal, hogy fogadjam el magam így, ahogy vagyok. Ne foglalkozzak, azzal, mások mit gondolnak rólam. Vegyem kezembe az irányítást az életem felett. Amit legelőször megtettem, hogy itt Hollandiában beiratkoztam újra az edzőterembe. Az első napok brutál kemények voltak. Minden alkalommal azt mondtam, én ezt nem tudom megcsinálni, ehhez én túl gyenge vagyok. Annak ellenére, hogy azt is tudtam, ezelőtt 8 évvel meg se kottyant nekem megemelni egy 10 kg-os súlyt.
Végigpörgettem magam előtt, mi mindenre voltam képes, hogy hányszor adhattam volna fel, hányszor lett volna alkalmam összeesni a fájdalomtól, hányszor szaladhattam volna ki a világból, mert nehezebbnél, nehezebb válaszutak elé állított az élet. De mégse tettem, nem adtam fel. Mert, ahogy ezek a dolgok végigmentek a fejemben, adtam magamnak egy képzeletbeli pofont, megráztam magam és a következő edzést feltuningolva magamat egy hang nélkül végigcsináltam. Persze azt azért hozzá kell tennem, ehhez nagyban hozzájárult az edzőm és a kedvesem is. Akik minden alkalommal bíztattak.
Emellett pedig reggelenként és esténként hála naplót írok. Szóval így indult útjára a változásom önmagam és a világ felé. Megpróbálom minden rosszban meglátni a jót.
Megvívtam a csatákat az egyszer biztos, és nem szégyellem, idő kellett mire elértem a mostani állapotomhoz, de tudtam, hogy össze kell szednem magamat. Fontossági sorrendet állítottam fel, amiben az első helyre magamat, a lelkem jóllétét helyeztem.
Ezt pedig szeretném folytatni 2023-ban is. Rengeteg tervem és célom van. Nagyon sok cikket, interjút, blogot szeretnék írni. Az edzőmmel, akivel pár hónap alatt barátnők lettünk, (erre szoktam azt mondani, hogy
az élet olykor elvesz, de utána biztos adni fog) podcast-ot szeretnénk csinálni, illetve a kreativitásomat és kézügyességemet is szeretném előtérbe helyezni.
De ami a legfontosabb, egy olyan dologba fogom belevágni a fejszémet, ami mindig is az életem része volt, de olyan formában, sose gondoltam rá, mint amire most készülök. (de erről majd bővebben beszámolok nektek egy cikk formájában, amint sikeresen elvégeztem hozzá mindent). Ebben az évben bátor leszek, mert most hosszú idő után hiszem, hogy sok minden vár még rám és itt az idő, hogy meg merjem lépni a ezeket.
Évek óta nem teszek év végi fogadalmakat, mert úgy gondolom minden döntésünk lehetősége, – hogy lezárjuk a múltat és végre belemerjünk kezdeni az újba, – minden nap ott áll előttünk, csak van, amikor nem olyan könnyű megtenni az első lépést és talán nem merjük meghozni a döntést. Pedig csak előre kell tekinteni. Továbbra is elengedni azokat a személyek/helyzetek, akik, vagy amik nem szolgálnak már minket. Továbbra is hinni kell a csodákban és abban, hogy érkezik majd egy szebb és jobb korszak. Tovább vinni az eddigi tanulságokat, de már felkészülve.
Tartsatok velem ti is ebben az évben, legyünk bátrak, higgyünk magunkban, és nézzünk szembe önmagunkkal. Merjünk lépni, és változtatni, felelősséget vállalni a tetteinkért, és a legfontosabb győzni.
