Nem tagadom, nálunk is megtalálható mind a két kontent, bár talán kevésbé élesen ellentétben állva egymással. Inkább az életmódunk megváltoztatása mellett érvelünk, minthogy szigorú diétákat hirdessünk, és a lassú, hosszútávú fejlődésben hiszünk. Ezzel talán meg is válaszoltam a kérdést a címben, hogy megfér-e egymás mellett önmagunk elfogadása és megváltoztatása. De azért ássunk kicsit mélyebbre!
Miért jó elfogadni, szeretni önmagunkat?
Röviden erre talán azt tudnám mondani, hogy csak akkor fogjuk igazán élvezni az életet, ha jó kapcsolatunk van magunkkal. Reggel a Butterfly Effect Podcastet hallgattam, amiben a téma az volt, hogyan legyünk önmagunk, ami szerintem szintén ide vonatkoztatható. Flóra erről ezt mondta: ha nem a te valódat, lényedet éled (…), az az érzés, hogy jól van minden, én személy szerint azt gondolom, hogy nem lesz meg, hogy ha közben azt érzed, hogy egyébként nem vagy önmagad. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy ha nem fogadod el és nem szereted magadat, akkor arra fogsz törekedni, hogy valaki más legyél, és nem önmagad. Meghasonulni teljesen viszont nem tudunk, így ez mindig egy frusztrációt fog okozni, ami végül megmérgez mind lelkileg mind pedig testileg. Éppen ezért érdemes megbarátkozni saját kis lényünkkel.
Hogyan fogadjuk el magunkat? Ne változzunk?
A mindset pszichológia egyik cikkében olvasható a következő mondat: “az önszeretet az, amikor úgy kezeljük önmagunkat, mint azokat, akiket szeretünk.” Ha belegondolunk, rájöhetünk, hogy másokkal sokkal kevésbé vagyunk szigorúak, mint önmagunkkal. A barátainkat elfogadjuk, akárhogyan is néznek ki, a szeretteinket megdicsérjük, ha eredményt értek el. Aztán tükörbe nézünk és azt mondjuk, ma szarul nézünk ki, még mindig nem vagyunk elég vékonyak, majd napokig ostorozzuk magunkat, ha valamit elszúrunk az életben.
Mi lenne ha minden hasonló helyzetben, mielőtt csípőből valami negatívat mondanánk, inkább megállnánk és helyette azt mondanánk magunknak, amit a legjobb barátunknak mondanánk az adott helyzetben? Tegyünk egy próbát!
Sokszor eszembejut továbbá, amit két barátnőmtől is hallottam már: “ha nincsen ráhatásod, ha nem tudsz rajta változtatni, akkor minek stresszeled magad vele?” Ez nem csak különböző szituációkra húzható rá, de saját személyiségünkre, valónkra is. És ebben lehet az egyik kulcs. Hiszen azon, hogy érzékeny típus vagyok, nem sokat tudok változtatni, ezt el kell fogadnom magamban és ezt figyelembe véve megküzdeni adott dolgokkal. Viszont azon, hogy a hasamra feljött egy kis plusz, azon tudok változtatni. Itt ér össze az elfogadás és a változás. És ettől lesz ez a kettő egybeolvadva a fejlődés. Attól, hogy felismerjük, van amin nem lehet változtatni, és nem frusztráljuk magunkat vele. Amin pedig tudunk, azon pedig változtatunk, de nem gyűlölettel, hanem a fejlődés iránti vágyból.
Viszont mindkettőhöz fontos megismerni magunkat. Mert csak így kapunk választ a Ki vagyok én? kérdésre. Az pedig igencsak fontos lesz ahhoz, hogy tudjuk, hogyan legyünk önmagunk, ezáltal pedig békében éljünk magunkkal és a környezetünkkel.
Megfér tehát egymás mellett az elfogadás, és a változás. Mert alapvetően szeretettel kell magunk felé fordulni, azokhoz a részeinkhez is, amiken kicsit változtatni akarunk. Elfogadni, hogy valamiféle okból lettek ilyenek vagy olyanok. Ha jóban leszünk velük, az felszabadít egy adag stressz alól. Az pedig, hogy képesek vagyunk egyes dolgokon változtatni, erővel vértez fel.
