Ahhoz, hogy őszintén azt mondhassuk, „igen, ez vagyok én”, mélyen magunkba kell néznünk. Lehet, hogy lesznek pillanatok, amikor megremeg a gyomrunk, elsüllyednénk a föld alá, lelkiismeretfurdalásunk támad – de csakis ekkor tudunk teljesen képbe kerülni önmagunkkal és megtenni a megfelelő lépéseket a változáshoz.
Három évvel ezelőtt mind testileg, mind lelkileg a padlón voltam. Akkortájt kezdtem el dolgozni részmunkaidőben Székesfehérváron, és az akkori főnököm felesége egy új tetováláson gondolkozott. Mikor megkérdeztem, mit szeretne magára varratni, megmutatta a képet: „Love yourself first” (Előbb szeresd önmagadat). Most, két év kemény pszichológiai munka után már látom, mennyire igaza volt, mennyire fontos önmagunk elfogadása – jó és rossz tulajdonságainkkal együtt.
Amikor belekezdtem a terápiába, az első alkalmak egyikén a pszichológus megkért, hogy soroljam fel a jó tulajdonságaimat. Összehúztam magam kicsire, motyogtam valamit az orrom alatt, de két-háromnál többet képtelen voltam felsorolni. Akkor mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: „Dóri, kapásból tudok mondani legalább tíz dolgot, amiben ön jó – és még el sem gondolkoztam rajta igazán.” Aztán apró rávezetésekkel összeírtunk több, mint 40 pozitívumot. Engem is meglepett… Majd megkérdezte, melyikkel tudok ezek közül azonosulni? Nagyjából ráböktem arra a háromra, ami magamtól is eszembe jutott. Bezzeg, amikor a negatív dolgokat kellett összeszedni… ott nem kellett segíteni.
Az emberbe beleivódik az évek alatt, hogy mi az, amiben „hibás, amiben rossz”. Erre elég nagy hatással van a környezet is, hiszen sokkal könnyebb észrevenni a hibákat, rossz tulajdonságokat, mint a jókat – és előszeretettel dörgöljük azokat a másik orra alá. Közben pedig bele sem gondolunk, mekkora károkat okozhatunk a másikban a negatív kritikákkal, megjegyzésekkel.
El kéne fogadnia mindenkinek, hogy nem kell tökéletesnek lenni!
Törekedjünk rá, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból, de ha néha hibázunk, veszekszünk, felemeljük a hangunkat, netalántán elmondjuk az ellentétes véleményünket, attól még nem leszünk rosszak. Mindannyian külön személyiségek vagyunk, önálló akarattal, vággyal, elképzeléssel – ami nem rosszabb, mint másé.
És amikor este belenézünk a tükörbe, és számot vetünk önmagunkkal, nem szabadna azt mondania a tükörképünknek, hogy ma „rossz voltam, mert…”.
Sokáig én is csak a rosszra koncentráltam. Ezért a pszichológus tanácsára elkezdtem vezetni hálanaplót. Minden este leírtam egy dolgot, hogy miért vagyok aznap hálás. És ezt bevezettem a gyerekekkel is. Mindegyiknek van saját füzete, amit kidíszített, és esténként beleírnak vagy lerajzolnak egy dolgot – néha kettőt, ha nem tudnak választani –, amiért hálásnak érzik magukat aznap. Lehet ez a legapróbb dolog is, például, hogy „kisütött a nap”. A lényeg, hogy találjuk meg a napban és önmagunkban is a jót és a szépet.
Vajon milyen hatással van mindez a párkapcsolatunkra?
Amikor megismerkedtem a mostani férjemmel, egy valamit tudtam: másképp szeretném csinálni, mint azelőtt. Nem ringatom magam abban a hitben, hogy egy kapcsolat egy ember miatt megy tönkre – mindkét fél hibás benne. Valamit én is rosszul csináltam. Így utólag megmosolyogtat az emlék, hogy én arra számítottam, eldöntöm, hogy ezúttal másképp lesz – és ez ilyen egyszerűen menni fog.
Be kellett látnom, hogy a berögzült sémákon, mintákon nem tudok olyan egyszerűen változtatni. Elolvastam temérdek könyvet, rendszeresen jártam pszichológushoz, mély beszélgetéseket folytattam önmagammal – és bármennyire nehéz volt (mert azért van az embernek egója is), be kellett látnom, mi az, ami nekem problémát okoz – miért, és időt hagynom magamnak (a türelem nem a legnagyobb erényem), hogy ez változzon.
„Mert ami nincs feldolgozva, az tovább él, újrateremti önmagát.” (Tisza Kata: Hipnózis 6-kor)
Azt megtanultam a pszichológusomtól, hogy hiába tudom kognitív terápiával felismerni a kiváltó tényezőket, az érzelmi válaszreakció sokkal lassabban változik. Hónapokig okozott gondot, hogy valamit ésszel fel tudtam fogni, felismertem, tudatosítottam magamban a problémát, de érzelmileg képtelen voltam jól lereagálni. Nem kis feszültséget és frusztráltságot okozva bennem.
Volt, hogy nagyon nem éreztem magam jó embernek, sőt, még rosszabbat gondoltam magamról, mint amikor nekivágtam a terápiának. Ennek pedig az az oka, hogy a hipnózisokkal, beszélgetésekkel, magamban való elmélkedéssel felszínre törtek mélyen eltemetett emlékek, fájó pontok, negatív minták – amiket érzelmileg képtelen voltam a helyén kezelni. Rám törtek pánikrohamok, a szorongásszintem az egekbe nőtt, remegtem – néha a sarokban kuporogtam és sírtam…
„A függőséget csakis az eredeti fájdalom megélése bonthatja meg, mert ha megélem, amitől a legjobban félek, akkor nem kell többé az érzéstől félnem.” (Tisza Kata: Hipnózis 6-kor)
Aztán szép lassan, ahogy hetekből hónapok lettek, ahogy egyre jobban megértettem a saját működésemet, a háttérben húzódó okokat. Végül eljutottam arra a pontra, hogy nem akarok mindent azonnal megváltoztatni. eláttam, hogy hol vannak még megoldandó problémáim, lecsökkentek a pánikrohamok és az állandó szorongás.
Mi rengeteget beszélgetünk és elmélkedünk férjemmel a kapcsolatunkról, a világról, a problémákról és azok megoldásáról. Van, hogy nagyon nem értünk egyet – és hosszú út vezetett odáig is, hogy egyáltalán ki tudjuk mondani, belássuk, ha a másiknak van igaza – és akár bocsánatot is kérjünk. Túl kell lépnünk az egónkon is, és tudni kell belehelyezkedni a másik helyzetébe, kicsit elmélázni azon, vajon ő miért mondja azt, amit.
A férjem szerint nem létezik csak egy igazság… ő úgy gondolja, mindenkinek megvan a maga igazsága – és azt általában meg is tudja magyarázni. Ha nem, akkor azért érdemes engedni, és belátni, hogy tévedtünk. Ha a másiknak rosszul esik valami, próbáljuk meg megérteni és meglátni, vajon mi annak az oka – mert ugyanúgy, ahogy nekünk, a másiknak is vannak piros gombjai, amik egy-egy helyzetben aktiválódnak, és akár irreális válaszreakciót is kiválthatnak. Amit mi kikérünk magunknak, mert nem mondtunk vagy tettünk semmi rosszat – a másik magába zárkózik, duzzog, erre mi is eltávolodunk…
És ha akkor nem vagyunk résen, akkor napokig tartó „nem állunk szóba egymással” helyzet alakulhat ki belőle.
Igen, tudom… ez leírva mind szép és jó… és ne gondoljátok, hogy nálunk ez olyan egyszerűen megy. Mindketten vívjuk a harcainkat önmagunkkal és egymással is. Az elméletet kiválóan tudjuk, a gyakorlati kivitelezésben azért adódnak problémák. De becsülettel próbálkozunk. Néha eszméletlen erőfeszítéseket igényel, hogy túllépjünk saját magunkon, de végül mindig kiderül, hogy megéri a befektetett munka.
És ha nem akarunk egyfolytában megfelelni másoknak, ha elfogadjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek – de nyitottak vagyunk a szembenézésre, hagyunk időt magunknak, hogy visszanyerjük az eredeti önmagunkat, amit elfedtek, elnyomtak a rárakódott traumáink, negatív mintáink, és arra koncentrálunk, hogy a lehetőségeinkhez képest a legtöbbet kihozzuk önmagunkból, már megtettük a legfontosabb lépést önmagunk elfogadásához. Az elferdült énképünk kiegyenesítéséhez.
Előbb-utóbb pedig eljön az a pillanat, amikor a valós képet fogjuk látni a tükörben – a jó és rossz tulajdonságainkkal együtt. Akit aztán szereti is tudunk.
