Mándi László írása
Miután elérjük a 18. születésnapunkat, a biológiai korunkat tekintve és jogi értelemben is felnőttek vagyunk. Lelki, szellemi és érzelmi tekintetben azonban már sokkal árnyaltabb és összetettebb a felnőtté válás. Nem köthető egy konkrét dátumhoz, és nem is feltétlenül a biológiai korunk határozza meg. Személyiségünk „felnőtté érése” egy hosszú és összetett folyamat, amit sok tényező befolyásol.
Elősegíti, ha gyerekkorunktól kezdve egészséges, harmonikus, szeretetteljes családban növünk fel, fizikai és érzelmi téren is biztonságot adó szülői háttérrel. Azt ugyanis, hogy mivé válunk és fejlődünk, hogyan látjuk önmagunkat és a világot, legnagyobb mértékben a családi modell és a szülők által kondicionált minta határozza meg.
Felnőtté érésünk egészséges folyamatát ezért jelentős mértékben megnehezítheti, sőt meg is akaszthatja vagy el is torzíthatja, ha olyan család gyereke vagyunk, ahol legalább az egyik szülő mérgező személyiséggel és attitűddel bír. Ilyenkor általában a másik szülő is sérül ebben a kapcsolati dinamikában, és gyakran a gyerekkel együtt szenvedő félként van jelen. És nem mellesleg a pozitív apa vagy anya képe is hiányozni fog az életünkből. Amíg a másik szülő esetében a mérgező személy destrukciója (romboló hatása) egy már felnőtt személyiségre hat, addig gyerekként a még fejlődőben lévő személyiségünket és fejlődő idegrendszerünket rombolja.
Nem vagyok szakember, ezért nem célom a mérgező szülői attitűdök átfogó szakmai bemutatása, ezt kiválóan megteszi helyettem például Susan Forward: Mérgező szülők című könyve. Továbbá foglalkozik még a témával Lindsay C. Gibson: Szülősebek című írása és számos más pszichológiai szakirodalom is. A destruktív hatásokra azonban mégis szeretnék egy kicsit kitérni, és megemlíteni néhány olyan problémát, nehézséget – természetesen a teljesség igénye nélkül – amivel a mérgező szülő(k) gyerekeinek nagyon gyakran meg kell küzdeniük a gyerekkoruk és a felnőtté válásuk tekintetében egyaránt.
A lehetséges verbális és fizikai bántalmazások mellett jellemző lehet a mérgező szülő érzelmi elérhetetlensége és az empátiára való teljes vagy részleges képtelensége. Az ilyen szülő gyakran mindent csakis a saját szemszögén keresztül és a saját érdekei szerint képes látni és értelmezni. Pozitív érzelmek kifejezésére és befogadására gyakran képtelen, ezért nem tud biztonságos érzelmi támaszt nyújtani gyereke számára. A gyerek érzelmileg (vagy akár fizikailag is) elhanyagolódik, érzései általában figyelmen kívül esnek, büntetve vagy hiteltelenítve (invalidálva) vannak. Életének fontos döntéseihez nem kap megfelelő tanácsot, problémáinak és kríziseinek megoldásához nem kap érdemi segítséget.
Érzelmi támasz helyett folyamatos lehet az úgynevezett kényszerítő kontroll, melyben a mérgező szülő gyakran szinte teljes mértékben rákényszeríti akaratát a gyerekére, minden tekintetben bírálja, korlátozza és bünteti őt. Gyakran saját érdekei kiszolgálására, mintegy „eszközként” használja, a gyerek azonban legtöbbször mégsem tud neki megfelelni. A mérgező szülő a kényszerítő kontrollja gyakran megfossza gyerekét a saját döntési és önrendelkezési jogától, autonómiájától, és csupán „árnyékként” létezhet a szülő mögött.
A gyerek önállósodási törekvései pedig rendszerint kudarcba fulladhatnak a szülő által gyakorolt folyamatos büntetések, valamint a fenyegetés, manipuláció, érzelmi (vagy akár fizikai) zsarolás, és a különböző hisztérikus reakciók hatására. A gyerek az életét állandó bizonytalanságban, kiszámíthatatlanságban és folyamatos, krónikus stresszben élheti, egyfajta „árnyék-létben”, ami az énképet és a fejlődő idegrendszert egyaránt rombolja.
Az egyik legfontosabbat, a biztonságos kötődést sem tudja megfelelő módon elsajátítani, ehelyett gyakran szorongó vagy traumakötődés alakulhat ki. Mindezeknek pedig következménye lehet az önbizalom hiánya, a negatív énkép és a rossz önbecsülés, valamint depresszió és különböző szorongásos problémák kialakulása.
Mindezekkel gyakran együtt jár az izoláció is, ami a gyerek más emberektől való elszigetelődése. Az érintett ilyenkor gyakran bezárkózik, magába fordul, nem tart fenn érdemi baráti kapcsolatokat, nem megy el egyedül rokonokhoz, nem vesz részt programokon, rendezvényeken. Csakis egyetlen valóság létezik a számára, a szülő által megkonstruált, bezárt lét. Olyan is lehet, hogy bár a szülő közvetlen és direkt módon nem tiltja a másokkal való érintkezést, a gyerek a félelem és a szégyen miatt azonban mégis elszigetelődik vagy az elhanyagolás miatt rossz társaságba keveredik.
A destruktív hatások a tárháza sajnos a felsoroltaknál a valóságban sokkal szélesebb, szinte végtelen lehet. Ha gyerekként ilyen családban élünk, és az említett problémákkal szembesülünk, sokkal nehezebb lehet számunkra a lelki, szellemi és érzelmi téren való felnőtté válás. Az említett hatások és a mérgező szülő által konstruált, bezárt valóság ugyanis a saját belső valóságunkká válhat, internalizálódhat. Ha ennek a valóságnak a félelem, a büntetés és a szeretet hiánya az alapja, akkor sokkal nehezebb lesz elhinnünk, hogy szeretetre méltóak vagyunk, és bár folyamatosan éhezhetünk rá, mégis sokkal nehezebb lesz befogadnunk a valódi szeretetet.
Könnyen érezhetjük azt, hogy az élet lehetőségek tárháza helyett folyamatos veszélyforrás és állandó konfliktusok színtere. Ha folyamatosan azt kapjuk, hogy értéktelenek vagyunk, nagyon nehéz lesz hinni saját értékességünkben. A felnőtt kor kihívásaival, nehézségeivel és elvárásaival is úgy találkozhatunk, hogy arra lelki, szellemi és érzelmi téren nem lettünk eléggé felkészítve. Nehézséget okozhatnak számunkra olyan fontos és nélkülözhetetlen tevékenységek, mint például a pénzkezelés (ha nem kaptunk például zsebpénzt, vagy nem költhettük arra, amire szerettük volna), a pályaválasztás vagy a szükséges, személyes és hivatalos ügyek intézése, mert érdemi segítséget nem kaptunk hozzájuk.
A társadalmunk pedig általában szinte semmilyen segítséget nem ad ahhoz, hogy könnyebben megküzdjünk ezekkel a nehézségekkel, kihívásokkal és sajnos hátrányokkal. A megértés, az empátia – néhány üdítő kivételtől eltekintve – nem igazán jellemző. Ha valamit nem tudunk – mert nem volt kitől megtanulnunk a családban – de érdeklődünk és kérdezünk, akkor is gyakran úgy néznek ránk, mintha minimum a „Marsról” jöttünk volna.
Az egyik legnehezebb, de talán az egyik legreménytelibb dolog viszont mégis az lehet, amikor felismerjük, hogy létezik egy másik világ és egy másik valóság azon kívül, amit a mérgező szülőnk megkonstruált, amiben egész gyerekkorunkban éltünk, és amit a belső valóságunkká tettünk. Ezt a világot és ezt a valóságot részben a külső valóságban kell megtalálnunk, részben pedig önmagunkban kell felépítenünk. Ehhez egy igazán nehéz és hosszú útra kell elindulnunk, hogy felfedezzük és felépítsük ezt a világot, amelyikben nem csupán „árnyékként” létezhetünk.
Azt a külső és belső világot, amire gyerekként is szükségünk lett volna, de sohasem lehetett benne részünk, mert sohasem kaphattuk meg. Fel kell építenünk saját, egészséges személyiségünket, egészséges önbecsülésünket, és azt a világot, amiben létezhet az autonómia, a saját döntési és önrendelkezési jog, és van helye az önállóságnak. Létezhet saját érzés, saját gondolat és saját vélemény. Ebben a világban helye van a valódi szeretetnek, az egészséges kapcsolódásnak és a biztonságos kötődésnek. Helye van a bizalomnak és helye van az elismerésnek.
Ehhez nagyon fontos támaszkodni a saját belső lelki erőnkre, és fontos, hogy legyenek olyan emberek a társas környezetünkben, akik képesek mindezeket gyakorolni felénk. Akik elfogadnak és segítenek minket az úton, képesek pozitív megerősítést adni, ezáltal építik a személyiségünket. Fontos, hogy legyenek körülöttünk olyan emberek, akikre felnézhetünk és akiktől tanulni tudunk. Emellett nagyon gyakran szükségünk lehet szakember segítségére és az általa végzett terápiás folyamat(ok)ra is. Ez szinte elkerülhetetlen abban az esetben, ha szorongás, depresszió, esetleg más mentális zavar (pl. PTSD, C-PTSD) alakul ki a destruktív szülői hatás miatt. Ilyenkor akár létfontosságúvá is válhat, hogy egy szakember is kísérjen minket az utunkon.
