Ők is én vagyok, forgatom a kezemben a régi, megsárgult fényképeket. Mosolytalan néni a frissen felhúzott ház előtt, fején kendő. A dédmamám. Szinte látom magam előtt a jelenetet, ahogy a túlbuzgó nagyapám a fényképezőgép elé húzza az anyját. “ Na, nézd meg anyu, milyen házat építettem” A mama pedig nézi, egyik szemében egy kis könnycsepp, de gyorsan bele is törli a felsője ujjába. Látom fiam, látom.
Lepereg előtte az élete. Háborústól, hadifogságostól, és a sok-sok nélkülözéssel együtt. De most itt áll ő is, a családja is, meg ez a szép új ház is.
Cirka 50 évvel később ebben a ma már kissé omladozó házban válogatom a fényképeket, mik azok, amiket megtartok magamnak, amiket elviszek emlékbe. Legszívesebben az egész házat becsomagolnám az illatokkal, régi hangokkal együtt. Hogy amikor rám tör a hiány, és egyedül érzem magam, akkor szépen, óvatosan kicsomagoljam és megmártózzak bennük.
Mennyi különböző élet folyik át az ereimen és ezáltal rajtam is. Itt dübörögnek bennem a dédszülök, nagyszülők és szülők is. Megannyi történet, amiről talán fogalmam sincs, és amit tudattalanul adok majd én is tovább. Hozzáadom majd a sajátomat is, és így görgetjük egyre ezt a növekvő kis gombolyagot.
Megpróbálhatjuk persze időről időre kicsit visszafejteni a szálakat. Helyretenni, mi kihez tartozik, hogy ne cipelje mindenki a másik sorsát. De végtére is, ha tetszik nekünk ha nem, ez a sokszor meglepően nehéz fonal köt össze minket az élet szövevényes pókháló rendszerében.
