fbpx

Gyermeki énem a felnőttlétben

Emlékszem, gyerekként elképesztően irigyeltem a felnőtteket. Leginkább amiatt, hogy szabad akaratukból tesznek bármit. Alig vártam, hogy én is kiszállhassak az iskolapadból, és elmondhassam, hogy dolgozom. Akkoriban ezzel volt egyenlő számomra a felnőttség: a munkával.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Aztán eltelt pár év, végzős gimnazista, majd főiskolás lettem. Olyan nagy döntéseket hoztam a mindennapjaimban, mint például, hogy melyik busszal utazzak vissza a fővárosba, hogyan osszam be a vizsgáimat, hova jelentkezzek diákmunkára, vagy hogy hány buli fér még bele a havi büdzsébe. Elképesztően felnőttesnek tűntek akkor a napjaim, amihez hozzátettek a világmegváltásról szóló beszélgetések a barátaim társaságában. Meg voltam győződve arról, hogy én már bizony felnőtt vagyok. Visszagondolva ez igazán bájos gondolat volt tőlem. 

Most pedig, közeledve a harminchoz, egy egészen más értelmet nyert ez a kifejezés: felnőtt. 

Megannyival találkoztam az elmúlt 10 évben, és mennyire nem voltak egyformák! Figyeltem, vizsgáltam a környezetem, és próbáltam kisilabizálni, hogy én milyen felnőtt szeretnék lenni. De csak elkényelmesedve tologattam magam előtt ennek a kérdésnek a  megválaszolását. 

Közben azt hiszem, a testvéreim gyerekei érezték rajtam leginkább ezt a fajta identitáskeresést. Számtalanszor megkérdezték tőlem játék közben, hogy gyerek vagyok-e vagy felnőtt? Sose válaszoltam nekik, helyette megkérdeztem tőlük, hogy ők mit gondolnak. Jódarabig nevetve vágták a fejemhez, hogy gyerek vagyok, aztán mostanában inkább felnőtt lettem a szemükben. És bár tetszett a válaszuk, mégsem ült őszinte öröm az arcomra. 

Ugyanis ők ébresztettek rá arra, hogy mennyire féltem elengedni a “gyerek” titulusomat. De nem a felelősségvállalás, nem a döntések miatt, hanem az rettentett el az egész felnőtté válástól, hogy azt gondoltam, onnantól a gyerek énem teljesen megszűnik majd bennem. 

Annyira felnagyítottam ezt a kérdést, hogy azt hittem, egy bizonyos kor után el kell nyomni bennünk a gyermeki énünket, amit viszont én nem akartam. Tudtam, hogy nekem szükségem van arra a Julcsira, aki gyerekként kíváncsi, vidám, cserfes tulajdonságokat képviselt. 

Ezt követően egészen megtetszett az a gondolat, hogy másképp is lehet felnőttnek lenni. Hogy a felnőttlétben van egy lehetőség, ami gyerekként nem adatott meg. Egyszerre lehetek a kettő! Ugyanis hiába jár a felnőttlét megannyi lehetőséggel, újdonsággal, kihívással, amihez szükségünk van az érett gondolkodáshoz, nem érdemes kihagyni belőle a gyermeki énünket sem

Hogy fel kell-e nőni? Azt hiszem, szituáció válogatja, hogy gyermek vagy felnőtt énünk kerüljön felszínre. Vannak helyzetek, amikor a gyermeki énünkre ugyanúgy szükség van. Ne nyomjuk el, adjunk neki is egy esélyt, hogy megtapasztalhassuk, milyen sokat lehet tőle is tanulni.

Hirdetés

Instagram

HIRDETÉS

Kapcsolódó cikkek


Warning: Undefined variable $posts in /home/bodizhu1/public_html/_sites/kollektivmagazin/wp-content/themes/hello-theme-child-master/functions.php on line 32