Talán még nem is tudtam rendesen olvasni, amikor már heti rendszerességgel látogattam a kisváros könyvtárát, ahol felnőttem. Ennek az az egyszerű oka volt, hogy a nagymamám ott dolgozott. Iskolaszünetben rendszeresen elkísértük a húgommal Nagyit a munkahelyére, és egész napokat töltöttünk ott vele. Hiába nem tudott velünk játszani, mégsem unatkoztunk soha: egyrészt csodás volt, hogy rengeteg könyv közül válogathattunk, mindig lehetett újdonságot találni, de ha mégis meguntuk a gyerekrészleg kínálatát, átmehettünk a hírlapolvasóba, ahol a magazinok újabb érdekességgel szolgáltak.
Imádtuk azt játszani, hogy kiválasztjuk, melyik modell vagy színésznő bőrébe szeretnénk bújni az újság lapjairól, és azt lestoppoltuk magunknak. A legkedvesebb elfoglaltságunk mégis az volt, amikor a könyveket lehetett leltározni Nagyival: a fényceruzával kellett leolvasni a vonalkódot, ami sípoló hangot adott ki, majd egy kupacba gyűjteni a könyveket. Ha épp nem használhattuk a valódi fényceruzát, gyártottunk magunknak: madzagot kötöttünk egy tollra, ez volt a vezeték, és minden vonalkódnál kiabáltuk: tíííítóóóó.
Hasonlóan varázslatos hely volt az iskolakönyvtár is: Marika néninek, a könyvtárosnak, mindig volt néhány kedves szava a betérőkhöz. Szerettük ott tölteni a délutánokat: a barátokkal bekuckóztunk a kényelmes fotelekbe, olvasgattunk, beszélgettünk, vagy a Lutra albumokba gyűjtött matricákat cserélgettük egymás között. Később, már gimisként vagy a főiskolás évek alatt a könyvtár a tanulás helyszíne lett. Mindig szerettem, hogy egyfajta hidat képez aközött, hogy a barátaimmal beülünk valahova beszélgetni suli után és hogy otthon egyedül írom a házit vagy a beadandókat, bezárkózva a szobámba. Lehetőséget adott az elmélyülésre, a koncentrációra, de amikor megakadtam, meg lehetett vitatni a kérdéseket a barátokkal, vagy ha már elegünk volt a tananyagból, lehetett szünetet tartani és kitárgyalni a napi történéseket.
Fiatalfelnőttként, a főiskola után valahogy elmaradtak az életemből a könyvtárlátogatások. Ennek oka viszont nem az e-book olvasók előretörése volt, vagy az, hogy minden fent van a neten is, mert ha kikapcsolódásról van szó, inkább a könyveket választom. Számomra teljesen más élményt ad, amikor egy könyvet veszek a kezembe, érzem az illatát, bele tudok lapozni, mintha a kindle-t pörgetem. Az olvasnivalót azonban hosszú évekig inkább megvettem magamnak, vagy a barátaimmal, anyukámmal cserélgettük a könyveket. Csak néhány éve, már a kisfiammal együtt tértem vissza újra a könyvtár falai közé. Ekkor jöttem rá, hogy milyen sokáig kimaradt ez a tevékenység a hétköznapjaimból, pedig régen mennyire az életem része volt.
Sokáig gondolkoztam, mi lehetett ennek az oka, mire sikerült megfejtenem: a könyvtár nekem tulajdonképpen sosem csak az olvasásról szólt. Habár szuper dolog, hogy gyakorlatilag egy könyv áráért egy évig korlátlanul kölcsönözhetünk olvasnivalót, és persze sokkal fenntarthatóbb, valamint helytakarékosabb ez a megoldás, mint minden érdekesnek tűnő regényt megvenni, nekem mégsem ez adja az esszenciáját. Sokkal inkább a közösségi élmény: mindig valaki mással mentem könyvtárba, hogy ott minőségi időt töltsünk el. Így volt ez kisgyerekként a Nagymamámmal, aztán a barátaimmal és most a kisfiammal is. A csendes falak között, a könyveket lapozgatva lelassul az idő, nem kell sietni: nyugodtan átlapozhatjuk alegszebben illusztrált albumokat, elolvashatunk néhány történetet, válogathatunk, hogy mit vigyünk haza, és közben hosszasan beszélgethetünk. Semmi mást nem kell csinálni, csak egymásra figyelni: ki lehet önteni a lelkünket, el lehet mondani, amire máskor nincs idő és hangulat. Mert csak egymásra figyelünk.
Ez az, a közösségi élmény, az együtt töltött minőségi idő lehetősége, amit tudatosan is érdemes lenne megragadni a könyvtáraknak, hogy bevonzzák az embereket. Az új látogatók toborzására ugyanis nagy szükségük lenne: míg Nagy-Britanniában vagy a skandináv országokban a lakosság fele iratkozik be a könyvtárakba, addig nálunk ez az arány hosszú ideje 15-20 % körül mozog. Ennek talán az egyik oka, hogy sokak számára a könyvtár egy elavult, dohos intézmény, ahol csak lábujjhegyen lehet járni, holott lehetne ennél sokkal több is. Nyugat-Európában felismerték, hogy mára nem elegendő, hogy egyetlen szolgáltatást, a könyvek kölcsönzését nyújtsák a látogatóknak, ehelyett közösségi térré kell válniuk. Erre zseniális példa az Oodi, a helsinki városi könyvtár, amit 2018-ban a világ legjobbjának választottak.
A közösség és a jövőbeni látogatók igényeinek feltérképezése már jóval az Oodi megnyitása előtt elkezdődött: a tervezés egy évtizedig tartott és a szakértők mellett aktív szerepet kaptak benne a városlakók és a könyvtárhasználók is. Így végül a szolgáltatásokat három szinten osztották el a hajó formájú épületben. Az első szint szolgál leginkább közösségi találkozóhelyként, ahol rendezvényeken lehet részt venni, itt helyezkedik el a kávézó és egy művész mozi is. A második emelet a közös tanulás, a workshopok, a kézműves tevékenységek színtere.
Rengeteg új dolgot lehet kipróbálni: vannak profi hang- és videóstúdiók, amiket előzetes regisztráció után lehet igénybe venni, és akár egy kezdő zenekar is rögzítheti itt az albumát, van videójáték szoba Xbox-szal, Playstationnal, de ki lehet próbálni 3D nyomtatókat, vannak varrógépek, vinilnyomó, sőt még közösségi konyha is. A legtöbb eszközt ingyenesen lehet használni, bárki szabadon kísérletezhet velük, és alkalmanként tematikus workshopokat is tartanak. Az Oodi hangsúlyozza, hogy a gyakorlati tevékenységek általi tanulásban hisznek, és ennek adnak teret a második emeleten.
A klasszikus könyvtár a harmadik szinten helyezkedik el, ami a relaxáció, a nyugalom színtere, és könyv mennyországnak nevezik. A kiválasztott olvasnivalóval és egy kávéval kiülhetsz akár a teraszra is, senki nem fog rád szólni. Szintén itt található a családi- és gyereksarok, ahol nemcsak könyveket találnak a kicsik, hanem egy játszótérre emlékeztető dühöngős, rohangálós részt is kialakítottak. Számomra ez is azt mutatja, hogy mennyire jól átgondolták a valós igényeket: figyelembe vették, hogy az elcsendesedős, nyugodt olvasás után valószínűleg a gyerekeknek aktívabb tevékenységre is szükségük lesz.
Az Oodi azt vallja magáról, hogy egy találkozóhely, ahol minden társadalmi réteget és korosztályt szívesen látnak. Teret adnak az olvasásra és rengeteg egyéb tevékenység kipróbálására, ezzel biztosítva a lehetőséget a kikapcsolódásra, a tanulásra, a munkára és a közösen eltöltött minőségi időre. Én imádnám, ha itthon is meghonosodna ez a fajta szemléletmód a könyvtárakkal kapcsolatban.
