Én személy szerint sosem rajongtam a tárlatvezetésekért. Ez valami olyasmi lázadás volt a részemről, minthogy az osztálykirándulásokon is utáltam a kötelező, közös játékokat, vagy a munkahelyi csapatépítő feladatokat, mondván, hogy engem aztán senki ne szabályozzon be. Nagyjából 30 év kellett hozzá, hogy a dacos kislány feloldódjon bennem és meglássam ezekben a pozitívumokat. Az Anticamera kiállítás pedig akkora áttörést okozott most nekem ezzel kapcsolatban, hogy azt éreztem, nem csak hasznos, hanem olyan szinten esszenciális a tárlatvezetés, hogy ez esetben nélküle egészen biztos, hogy totálisan más gondolatokkal jöttem volna el a kiállításról.
Az Anticamera tárlat lényege ugyanis az, hogy rámutasson, egy fénykép nem csupán egyetlen pillanat megörökítése, hanem egy eseményfolyam bemutatása egy bizonyos szemszögből. Petrányi Zsolt, művészettörténész egyik félmondata nagyon mélyen megragadt a gondolataimban ezzel kapcsolatban a vezetés során: a kép igazságának dilemmája…
Hiszen mi az igazság, mi a valóság? Amit a képen látunk, vagy ami a készítés hátterében van? David Claerbout installációja az erdőtűzről olyan szinten csavarja meg az emberi elmét ezen a gondolati síkon mozogva, hogy szinte lelkiismeretfurdalással távozunk a sötét kis szobából. Egyszerre ámulatba ejtő és zavart keltő, amit látunk és érzünk. Egy tökéletesen élethűen ábrázolt mesterséges erdő látványa tárul elénk, fákkal, páfrányokkal, majd a pusztító tűzzel. Pillanatképek, amik egy mai problémára hívják fel a figyelmet, mégis olyan zavarbaejtő nyugodtságot érzünk az animációt nézve, mintha egy meditációs session-ön vennénk részt. Talán mert ennyire lélegzetelállító ahogyan felépítette a művész az erdő minden apró részletét az utolsó falevélig, vagy mert egyszerűen magával sodor a képi világ a csöndben a sötétben.
És aztán az utolsó snittekben meghalljuk a madárcsicsergést, mintha a remény hangjai lennének, jelezve, hogy ahol egy nap a pusztítás söpör végig, ott másnap az élet tör újra utat magának, az élet tökéletes körforgásaként. Miközben újra és újra velünk marad a gondolat, a kép igazságának dilemmája. Hiszen az animáció olyannyira valósághű, hogy szinte már elhisszük, egy igazi erdőt látunk. Javaslom, hogy akár vezetéssel megyünk, akár nem, ebben a szobában üljük végig a teljes filmet és hagyjuk, hogy magával vigyen ebbe a meditatív állapotba.
Aztán ott vannak Ősz Gábor inverz camera obscurái. Engem már fotós tanulmányaim során is lenyűgözött a fényképezés kezdetleges történelme, hogy milyen eszközök előzték meg a ma ismert gépeket. Hogy egy sötét doboz egyetlen kis lyuknyi nyílással a fény segítségével képes képet alkotni. És akkor jön Ősz Gábor és csavar egyet az egészen. Azt mondja, lenyűgöz ez az egyszerű mégis nagyszerű kis alkotás? Nesze, akkor most jól kifordítom az egészet és nézd, így is működik! Hát mi ez, ha nem a tökéletes ANTICAMERA? Mi ez, ha nem a kép igazságának dilemmája?
A kiállítás tartalmaz még további két installációt, amiket nem részleteznék, maradjon egy kis meglepetés is. Annyi viszont bizonyos, hogy az Anticamera megértéséhez sokat hozzáadott a tárlatvezetés. Úgy jöttünk el, hogy azt éreztük, órákig lehetne még meditálni azon, hogy vajon miért volt ránk ilyen hatással a kiállítás, vagy magán a tényen, hogy igazából minden kép mögött megannyi sztori és valóság van. Hiszen egy pillanat valójában lehet 8 élettörténet egyszerre, és egy égő erdő nem biztos, hogy katasztrófa. Pontosan azt érzed, amikor eljössz, amit Petrányi Zsolt említett: a kép igazságának dilemmáját.
A kiállításról bővebb információt itt találtok.
