Mozdulatlanul fekszem melletted az ágyon és hallgatom a szuszogásod, míg alszol. Kihasználom ezt a kis lopott időt, amikor magammal törődhetek, csak is saját magam körül forognak a gondolataim. Azt a néhány percet, amikor nem érzek bűntudatot, hogy én kerülök előtérbe. Ilyenkor majdnem elfelejtem, hogy létezel.
Elképzelem az életem nélküled. Egy életet, amikor szabadon dönthetek, korlátozás nélkül járhatok-kelhetek.
Mindent feláldoznék, ami megszokott és fojtogató.
Függetlenségre vágyom.
Álmodozom az állapotról, melyet tömegek adnának fel a boldogságért cserébe.
Ez vagyok én. MÁS nagy betűvel.
Különbözök az átlagtól. Máshogyan élek, mint az emberek többsége, mert egy abnormális kapcsolat a valóságom.
– Egyedi – mondja örökké anyám, mert egyéb pozitív jelzőt nehezen találni erre az állapotra.
Sikítani szeretnék.
Nem kell az egyediség! A szürke sablonra vágyom!
A divat, a smink, a kocsik, a gazdagság, nem hoznak lázba. Csak egy dolog.
A szabadság érzése.
Emberek suttognak a hátam mögött, ujjal mutogatnak rám.
– Milyen élet az ilyen? – üti meg gyakran a fülem.
Rájuk szeretnék kiáltani, vissza akarok szólni.
– Nem én választottam, a sors alakította így. Rabbá tett.
Mégis csendben maradok, hiszen igazuk van.
Teljes mértékben, megcáfolhatatlanul.
Évekkel ezelőtt kaptam egy kalitkába zárt pici madárkát.
– Ugye tetszik a születésnapi ajándékod? – kérdezte anyám. – Mindig is vágytál egy kisállatra.
Szemem bepárásodott, torkomban, mintha megakadt volna egy falat. Keserveset nyeltem és gyorsan bólintottam.
Amikor a testvéremhez beszélt, elfordultam és letöröltem a kibuggyanó könnycseppet. Halkan szipogtam kettőt, utána úgy tettem, mintha semmi sem történt volna.
Még aznap éjszaka, a halószoba ablakában állva, kitártam a kalitka ajtaját és hagytam elrepülni a madarat. Legalább ő legyen szabad.
Képtelen lettem volna, naponta, életem szimbólumára nézni.
A testvérem egyetértően bólintott. Együtt néztük a pici test röptét, míg el nem tűnt a sötétségben, közben végig fogta a kezem. Csak ő érezte át igazán, min mentem keresztül. Ő az egyetlen, aki mindvégig megértett. A legelső pillanattól kezdve.
A döntés, hogy megváltoztassam az életem és valóra váltsam az álmom, nem az enyém. Sokakhoz fordultam tanácsért, megoldásért. A válasz viszont, mindig ugyanaz maradt.
– Sajnos nem segíthetek. Együtt kell élniük.
Nem tudok beletörődni! Természetem forr, lázad, de hiába minden erőfeszítés. Nincs kiút.
Miért igazságtalan a sors?
Együtt vagyunk, de mindketten szenvedünk. Őt, – a másik felemet – legalább annyira sajnálom, mint magamat, mert ugyanabban a cipőben járunk.
Ha beteg vagyok, ő is az. Ha fájdalmam van, az neki is fáj. Ha örülök, ő velem örül. A kapcsolatunk mindezek ellenére, problémás. A se veled, se nélküled egyik legkülönösebb formája. Egymástól függ a létünk.
Igazi családra, gyerekekre, szerelemre vágyom, két testben egy lélekre. Nekünk azonban az ellenkezője adatott meg.
Egy testben két lélek.
Miért is születtem sziámi ikernek?
Írói pályázatunk jelöltjére Facebook oldalunkon tudtok szavazni!
