“Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” József Attila
Írtam a dualitásokban felbukó fájdalmas érzésekről, a hála képességében megszülető békés derűről, a találkozások tranzakciójáról, emberségről és a pillanat megtartó erejéről, ami megbújik egy-egy kávéban, sétában, beszélgetésben, közös alkotásban.
Kívánok mindenkinek sok-sok fényt a nehézségek között is!
–
Oda visszatalálni mindig
Ahol az a fényes teresség megszületik.
Az úton-útfélen való megdermedéseken túl.
Derűsen.
Hinni, hogy az a belső tér aztán nem zsugorodik vissza,
Nem magát szabdalja üregesre.
Hogy az élet sem megcsontosodni jár bele.
Zörrenő levelek közt lombsusogást hallgatni.
Talpakon keresztül gyökeret ereszteni a pillanatba.
Lélegezni. Lenni.
–
Narancsfáról szedtem a termést és emlékszem, komolyan elgondolkodtam, mi az a „boldogság”. Merthogy úgy áll a dolog, a dualitások világában zakatolva minél jobban vágysz befogni azt a „kék madarat”, csak újabb és újabb részeket hasítasz ki magadból, míg aztán teljesen üregessé válsz. Mert a boldogság arcáról csak saját elveszettséged látod visszapattanni.
Ott plusz, itt mínusz – érezhetjük. Ilyenkor jöjjön a gonghang, és szülessen meg a nemes érzés, hogy derűsnek lenni nem egy nulla összegű játék, ahol csak úgy tud keletkezni, ha valahol máshonnan kivonódik. Ne egymáséból vájjunk teret magunknak. Szülessen meg belül a hála és a megbecsülés. Markunkat állandóan az élet felé tartva rá lehet szokni a választott szenvedésre. Ápoljuk azt a kertet és gyomláljuk, mert könnyen elgazosodik újra. És akkor lesz mindenhol termés, nemcsak a “szomszédban”. Mennyi mindent kell újratanulni. Főleg mikor a fájdalomban kicsivé válsz, összezsugorodsz. Ott is emlékezni az 1 + 1-re, és nem folyton kivonni.
Aztán jönnek a hosszú séták, a kiszellőzés. Azok tanítják mi a nagyság és hogyan teremtem meg belül is. Emlékszem, gyöngyöket szedtem a Güell parkban, és a kabátom zsebében maradtak. Most az őszi közös sétán újra megtaláltam a kis gömböcskéket a zsebemben. Pont, mikor szükség volt rájuk. Eszembe juttatták a narancs szedést és hogy törött cserepekből is lehet gyönyörűt alkotni. Mert fogy az a fény és jönnek azok a nyomasztó gondolatok.
A fényt meg kell tartani. Mikor „kinn” fogy, „belül” maradjon belőle, és hogy adhassunk is egymásnak. Azon a sok veszteségen túl. Glasgow ólmos szürkesége is ezt tanította. Emlékezz a fényre, tartsd meg, találkozásokon keresztül sokszorosítsd.
K. barátsága is ezt tanítja nekem. Nézzük a kertben, merre vannak az őszben a napfényes pontok. Két helyet is találunk. Én az egyiket veszem célba, ő rámutat a másikra. Azt mondja, ott moha is van, jó kényelmes. Menjek oda olvasni. Kezembe nyomja a könyvet, amit írt és illusztrált. Elborít a melegség érzés, és annak az üdesége, ahogy a lombszívót zsebviharnak hívja, vagy ahogy a gondnokot házi manónak. Megkérdezi, nem zavar-e, ha zúgat (porszívózik) a másik szobában és mikor kérdezem, levegyem-e a cipőt, azt mondja igen, de rögtön szabadkozik, milyen kicsinyes tőle a kérés.
– De hiszen nem az, hiszen két félen múlik, hogy a „közös tér” szép tiszta legyen. – Benn friss lepedő illat leng, és szabadban szedett teával kínál, igaz íze van. Festünk, színeset, papírra… És Matisse képeket nézünk. Új formák nyílnak, születnek. Szépek, üdék. K.-val egyforma hosszú hajunk van, azzal kapaszkodunk a fellegekbe. Ő a maga bohókás módján tanítja, mi az az emberi nagyság.
Ünnep találkozni mindenkivel, akivel adunk egymás fényéből. Így tartogatom magamban a közös beszélgetéseket, sétákat, kávét, a kiállításnézést, olvasgatást. A boldogság ezekben rejlik meg. És az olyan kedves kis dolgokban, mint mikor valaki villával zen kertet szánt a konyhai himalája sódba születésnapodon. Az valahogy elraktározódik a poetikus memóriában.
–
A beszögletesedő mozdulatok világában,
Ahol valójában egy kicsit mindenki belehal azokba a kitartott pózokba,
Tanuljuk újra a formákat.
Hogy a kapott bántásokat ne visszakézből adjuk tovább.
És legyen áramlással, derűs találkozásokkal teli a hideg, fénytelen időszak is.
–
fotók: Alain Laboile
