Téli szünet előtti utolsó tanítási napon már nagy volt az izgalom a gimiben, és az, hogy nagy pelyhekben elkezdett esni a hó, csak még jobban fokozta a hangulatot. A déli órákban tanáraink felhívták a figyelmünket, hogy a hamarosan induló buszokkal utazzunk haza, mert késő délután már lehet, hogy körülményes lesz a hazamenetel. Az előrejelzésekből nagy hóra lehet számítani. De azt még nem tudtuk, hogy az évtized legnagyobb havazása lesz!
Én gondolkodóba estem, mert délelőtt megígértem a kedvenc tesitanáromnak, hogy a mai órát nem bliccelem el, hogy le tudja zárni a félévi jegyemet. Vacilláltam, de végül maradtam a tesiórán. A többiek viszont hazautaztak.
Jó volt a megérzés, mert délután a buszok már nem tudtak elindulni, mindent beborított a hó. Nem gondoltam, hogy több napra megbénítja majd az életet. Az igazgató megszervezte, hogy a gimiben naponta többször is tudjunk étkezni, osztálytársaink pedig szívesen láttak éjszakára bennünket.
Ez egy darabig jó buli volt, de elkezdett nagyon foglalkoztatni a gondolat, hogy hogyan jutok haza, hiszen nemsokára karácsony. Akkoriban nem csak mobiltelefon, de még vonalas telefon sem volt! A postáról táviratoztunk a szüleimmel, akik nagyon aggódtak, hiszen a többi osztálytársam hazautazott amíg lehetett. Eltelt jó pár nap, amíg próbálták megtisztítani az utat, de az állandó hóesés, szélfúvás ismét járhatatlanná tette.
Aztán mégis megkíséreltük a lehetetlent! Elindult a busz pár emberrel. De tudni kell, hogy a zalai dombok között voltunk a hó fogságában! A hazaút körülbelül 15 kilométerre volt. 5 kilométert tettünk meg, amikor egy útkereszteződésnél olyan hótorlaszok voltak, hogy a busz elakadt. Gyönyörű a táj, amerre a szem ellát, csillogó fehér, szép szikrázó napsütésben. Páran vettük a bátorságot és elindultunk, hogy gyalog megtesszük a további utat. Közben a vasútállomáshoz is elértünk, de nem mertük azt választani, hátha elakad a vonat valahol. Beszélgettünk, nevetgéltünk, telt az idő, az út is egyre fogyott. De aztán lassan lenyugodott a nap, sötétedni kezdett. Az utolsó kilométereket már egyedül tettem meg.
Hamarosan megláttam kis falum fényeit, nagyot dobbant a szívem! Mindjárt otthon vagyok. Mi kis házunk alig látszott ki a hóból, csak az ablaka világított. Egyre szaporábban szedtem a lépteimet, nem éreztem fáradtságot, csak örömöt. Végre megláthattam a szüleimet, akik el sem akarták hinni, hogy megérkeztem, és együtt ünnepelhetünk! Most visszaemlékezve újra magamhoz ölelem őket, mint azon a gyönyörű hófedte karácsonyon.
