A szülőktől való leválás valahol a kamaszkor tájékán induló folyamat. Ilyenkor következik be az első nagy kapcsolódási váltás, mikor a gyerek elkezd mások felé nyitni, már nem csak a szülei véleményére ad, sőt, sokszor szembeszáll velük. Ez az anya és az apa számára nagy nehézséget okozhat, hiszen úgy érezhetik, hogy gyerekeik elfordultak tőlük. Azonban ennél sokkal többről van szó, ez a szülői leválás első fontos mozzanata.
Kovács Orsolya Mindset Pszichológia oldalon található cikkében fejtegeti a jelenséget, amiben leírja, hogy a gyermek nem megkerülni szeretné szüleit azzal, hogy már kevésbé ad a véleményükre. Ilyenkor keresgéli saját önállóságát, kezdi kialakítani személyiségét, melynek része az is, hogy már a barátai gondolatai jobban érdeklik. Ezutóbbi pedig azért lényeges, mert ha képessé válik a tinédzser arra, hogy nyitottan és bizalmasan álljon kortársaihoz, akkor fejlődnek ez irányú képességei, és később, felnőttként könnyebb lesz számára az ismerkedés, és egy egészséges párkapcsolat kialakítása is.
A felnőtté válás folyamata tehát hosszú, ami a kamaszkori lázadással kezdődik, de ez tulajdonképpen csak a gyerek javát szolgálja. Ezért próbáljunk szülőként türelmesen hozzáállni, anélkül, hogy szemrehányásokat tennénk tini korú gyermekünknek, amiért esetleg nem fogadja meg tanácsainkat. Az egyik legnehezebb feladat hagyni szerettünket ’hibázni’, de higgyük el, hogy olykor ezzel tesszük a legjobbat neki. Természetesen egészséges keretek között.
A szülői leválás következő szakasza sem sokkal könnyebb az elsőnél, hiszen egyre jobban változik a kapcsolat pszichésen a szülő és gyerek között, majd fizikailag is eltávolodnak egymástól. Ez a szakasz a fiatal felnőtté válás és a költözés szakasza, ami egyik oldal számára sem feltétlenül egyszerű. Nem azért, mert nehéz az a 20 doboznyi cucc, hanem mert érzelmileg is kihívást jelent elköltözni.
Vaskovics László, szociológus elmélete szerint – amit Fehér Mária is megemlít ebben a cikkében– a szülői leválás ötféleképpen történik. Első a jogi leválás, ami még nem feltétlenül befolyásolja pszichésen a kapcsolatot, ez a 18. életév betöltése. Ezután következnek az igazán lényeges szintek, amik már kézzelfogható változást mutatnak a gyermek-szülő kapcsolatban. Ilyen az említett szülői háztól való leválás, azaz maga a költözés, amivel nagyjából egy időben, de legalábbis hozzá kapcsolódóan szokott megtörténni az anyagi leválás, mikor a fiatal felnőtt már képes magáról gondoskodni. Ez okozhat a szülőben olyan érzést, hogy nincs többé szükség rá, és itt érkezik el az anya és az apa a következő nagy kihíváshoz.
Ilyenkor ugyanis a lehető legrosszabb, amit tehetnek, hogy ezt éreztetik a költöző gyerekkel. Például az olyan jellegű érzelmileg zsaroló mondatok, hogy „már úgy sincs szükséged rám” nem azt fogják eredményezni a gyerekben, hogy jobban érezteti a szülei szükségességét. Ehelyett inkább bűntudatot ébresztenek benne, és olyan felelősségérzetet, ami valójában nem egészséges számára, mert gátolja az önállóságban, saját partneri viszonyai előtérbe helyezésében. Sok igazság van abban a közhelyes mondatban, hogy ha valakit szeretünk, akkor legyünk képesek arra, hogy elengedjük. A gyerekek leválására ez teljes mértékben ráhúzható. Szüleink státuszát ugyanis soha senki más nem képes betölteni, lelkiismeretfurdalás okozása nélkül is a legtöbb fiatal felnőtt ezt tudja nagyon jól, éppen ezért engedjünk teret nekik, és adjuk meg a bizalmat számukra, hogy ezt maguktól mutathassák ki.
A következő szakasz az önálló döntést eredményező leválás. Ez időben szinte bármikor alakulhat, akár a költözéssel, akár már jóval előtte, de sokszor – és ez a legrosszabb eset – csak később, de az is előfordulhat, hogy soha nem következik be. Itt megint csak nehéz dolga van mindkét oldalnak, hiszen pici korunktól kezdve hosszú ideig a szüleink döntenek a fontos kérdésekben velünk kapcsolatban. A felnőtté váláskor pedig szükséges meghúzni itt egy határvonalat.
Sok pszichológus hangsúlyozza, hogy az elköltözés csupán szimbolikus önállósodás, fizikai változás, és a valódi leválás abban nyilvánul meg, hogy döntéseinkben is önállóak vagyunk-e. Itt pedig olyasmikre gondoljunk mint, hogy mennyire szól bele a szülő költözés után is a gyermeke életébe, abba, hogy mit hogyan csinál, legyen szó olyan egészen egyszerű dolgokról, mint a ruhák szín szerinti mosása.
Fontos azért ehhez hozzátenni, hogy a szülőben általában ilyenkor csak a féltés, és a jó szándék munkálkodik, ezért a gyereknek is érdemes türelmesnek lennie. Emellett azonban ki kell jelölni a határokat is. Hiszen az önállósodásunk része, hogy felépítsük a saját szokásainkat, kialakítsunk egy olyan életritmust, ami számunkra jól működő, nem pedig a szüleink számára. Ezt pedig anyai és apai oldalról lényeges megérteni, hogy ez már a gyerekünk saját élete, tehát hagyjuk, hogy aszerint élje, ahogyan ő szeretné.
Gyermekvállaláskor jöhet újra felszínre ez a probléma, hiszen nagyszülővé váláskor is előtör a vágy, hogy segítsünk a gyerekünknek könnyen venni ezt az akadályt. Azonban ekkor is célravezetőbb, ha hagyjuk, hogy ő kérjen segítséget, akkor, amikor neki szüksége van rá. Viszont mindemellett érezze, hogy számíthat ránk, anélkül, hogy bele akarnánk szólni, hogyan nevelje a kicsit. Bármilyen nehéz is ezt megállni, sokkal egészségesebb kapcsolatot alakíthatunk így ki.
Végezetül pedig a leválás talán utolsó szakaszának is nevezhető akkord, mikor a gyerek már képes önmagára is felnőttként tekinteni. Tulajdonképpen ez összefügg az összes korábbi dimenzióval, vagy akár meg is előzheti őket, de mindenképpen az egyik legfontosabb aktus. Hiszen bárki bármit is gondoljon rólunk, amíg magunkra nem tudunk felnőttként tekinteni, addig tekinthetnek ránk a szüleink akárhogy, csinálhatnak mindent a ’nagy könyvnek’ megfelelően, az önállósodásunk újabb és újabb akadályokba fog ütközni. Érdemes ezért önismeretet végezni, átgondolni, számunkra mit jelent a felnőtté válás, és erről beszélgetni a szüleinkkel is. Mert lehet, hogy magunkban nincs elég bizodalmunk, de az is megeshet, hogy anyukánk vagy apukánk tart minket még a gyermeki létben.
A szülői leválás tehát megannyi oldalról vizsgálható metódus, melynek fontos része maga a költözés és önmagunk fenntartása. Azonban ez csak egy része az önállósodásnak. A szülőkkel való kapcsolat változása pedig felnőttként ugyanannyira a mi felelősségünk, mint az övék, és vica-versa. Ezért bármelyik oldalon is állunk, próbáljunk megfelelő nyitottsággal, és megértéssel fordulni egymás felé. Jelöljük ki a számunkra szükséges határokat, és kommunikáljunk tisztán, őszintén. Mindkét oldal számára rengeteg kihívást rejt ez az új helyzet, de odafigyeléssel áthidalható minden akadály.
