Láttad már, amikor engedékenyen, -mint akinek jottányit sem számít az idő- magam elé engedek bárkit a postán sorbanállás közben, miközben az percre pontosan ki van számolva. Láttad már, ahogy a parkolóban százasokat keresgélve beszélgetek egy hajléktalannal, miközben szanaszét potyogtatom a szatyromból a bevásároltakat, és egyre zavartabban próbálom a földről összekapokodni, egyidejűleg a beszélgetést is fenntartani, mert hát számára talán ez a nap egyetlen beszélgetése, amikor egyenrangú emberként, nem lesajnálva néznek rá.
Láttad már, amikor a szakadó esőben rohanok a kocsimhoz, a kezem idióta módon a fejem fölé tartva, mintha az megvédene attól, hogy csuromvizes legyek. Pedig nem, és ezt én is tudom, de a mozdulat, az annyira bennem maradt gyerekkoromból, miért írnám át?
Láttad már, amikor lehúzott ablakkal vezetek, miközben ordít a zene a kocsimban, én pedig hangosan énekelek, mert az olyan jó, és az összes hajamat az arcomba fújja a szél, de nem bánom. Láttad már, amikor a boltban a hosszú sor végén állva durcásan vágom a pofákat, idegesen tologatom a kosaramat, mintha ettől gyorsabban haladna a sor, és bevállalom, hogy most ilyen napom van, és megengedem magamnak a pillanatnyi utálatosságot.
Láttad már a vicces posztjaimat, amikről tutira egy gondtalan, (esetleg gondjai ellenére felelőtlen) anya képe rajzolódik ki, de arra véletlenül sem gondolsz, hogy a humor maradhatott az egyetlen fegyverem? Láttad már, amikor a Tescoban egetrengető lelki békével navigálom Álmost át a sorok között, miközben egyszerre próbálom a kosarat tolni, a gyereket visszahúzni, feltenni a polcra az éppen leeső bizbaszt, és észben tartani, hogy mégis mi is volt a mai vásárlásunk célja.
És igen, olvastad sok írásomat, hallhattad a hangomat is,(podcast) és így az is valószínű, hogy összeraktál egy képet rólam magadban, hogy milyen is lehetek. Milyen is lehet „lipuszandi”, aki mindig bájosan mosolyog? De miközben ezer helyzetben láttál már, azzal is tisztában vagy vajon, hogy milyen vagyok, amikor teljesen elbizonytalanodom? Amikor úgy érzem, hogy minden, de minden összeesküdött ellenem, és rémültem keresem a kapaszkodókat?
Amikor századszorra kell felállnom, és minden egyes próbálkozásom több erőfeszítést igényel, mint az előző? Amikor bőgve szitkozódnék, de úgyis tudom, hogy semmi értelme, ezért csak befelé nyelem a könnyeimet? Amikor dühösen csapkodok az öklömmel, de csak azért sem adom fel, mert egyszerűen nincs más opció, mint tovább menni?
Vajon ismered a félelmeimet, a vágyaimat, tudod, miről álmodozom, amikor azt hiszem, nekem is lehetnek álmaim? Tudod, milyen amikor kibőgött szemekkel keresztül-kasul átjárkálva a házon órákon át telefonálok a barátnőimmel, és a végére elkenődött szempillaspirállal, de mosolyogva köszönünk el?
Amikor gyengének, elesettnek érzem magam, és annyira jó volna, ha valaki egyszerűen csak átölelne, és tartana, és azt mondaná, ne aggódj, itt vagyok, add át egy részét, nem kell egyedül cipelned. Mert ez mind én vagyok. Egyedül.
Énidő letelt, ölelés.
