Ma, 2020-ban az ember sok mindent átértékel, és kezd dolgokat vagy élethelyzeteket más perspektívából látni. Így van ez a filmekkel is. A Twilight saga-t 2005-től kezdték játszani, most pedig kiderült, hogy azóta Stephenie Meyer írt még egy kötetet, amiből az előzőekhez hasonlóan, szintén filmet akarnak forgatni. Kérdés, hogy van-e jelenleg még létjogosultsága ennek a sztorinak?
Az amerikai Marie Claire közölt egy cikket a napokban, amiben fejtegeti ezt az egész Twilight jelenséget. Az újságíró lány, Kathleen Walsh egészen új megközelítésből elemzi az egykori best seller történetet: említi a feminizmus szinte teljes hiányát, a függőséget, és a szexhez való viszonyt. Meg kell, hogy mondjam, engem is elgondolkodtatott, és elkezdtem másként tekinteni erre a vámpírtörténetre.
Walsh azzal kezdi írását, hogy mikor az első Alkonyat regény megjelent 2005-ben, akkor ő 15 éves volt. Ezzel teljes mértékben tudok azonosulni, mert én akkor lettem 14, tehát e tekintetben akkor valószínűleg hasonlóan álltunk az élethez. Viszont én a könyvet nem olvastam, ezért csak a filmekről tudok nyilatkozni, amiket 2008-tól vetítettek, mikor én 18 éves voltam.
Akkoriban is már nagyon megosztó volt ez a sztori, elmondom, én hogyan láttam: adott egy vámpír srác, és egy halandó lány, akik elképesztően szenvedélyes, mély szerelembe estek, és minden akadályt legyőzve kitartanak egymás mellett. Áradoztam, hogy milyen szép ez a történet, hogy Edward visszafogja vámpír oldalát, mert szerelme Bella iránt mindennél fontosabb számára. Akkoriban bevallom én is hasonlóra vágytam, hogy valaki mindent feladjon és én legyek az élete. Hogy ketten együtt alkossunk egészet.
A Twilight mai szemmel
Aztán eltelt tíz év. Változtam én is, de nagyot változott a világ is. Kathleen cikkét olvasva pedig elgondolkodtam. Nem sokat filóztam az elmúlt évtizedben az Alkonyat filmeken, de most, hogy az újságíró lány szóba hozta, végigfuttattam az agyamban én is a történetet, felelevenítettem néhány jelenetét magamban. Ennek fényében pedig erre jutottam vele:
Adott két ember, akik szerelembe esnek. Na, kb. eddig van rendben ez a sztori, és innentől minden más megkérdőjelezhető. Arra most nem térnék ki, hogy Bella kicsit mindkét srácba szerelmes, mert az egyik majd a lánya jövendőbelije lesz, mert ez egy fantasy, egy mese, és fogjuk rá, hogy abban bármi megtörténhet. Ehelyett inkább Bella és Edward kapcsolatát elemzem. Szóval adott két szerelmes ember, amiből az egyik egy vámpír. Az egy dolog, hogy ő kitalálja magának, hogy nem vadászik emberre és előtérbe helyezi a lányt, de ez a két ember nem kezd konkrétan semmit az életével.
Olyan mértékben függenek egymástól, hogy felteszik erre az egész életüket. Eltávolodnak a családjuktól, a barátaiktól, a hétköznapi életüktől, valójában mindentől, a szerelem nevében, és kb. a nap minden óráját együtt töltik. Szép dolog a szerelem, de itt már inkább függőség. Lehet én lettem kevésbé romantikus (nem hiszem), de a mai, 29 éves fejemmel kirázna a hideg egy ilyen férfitól, akinek rajtam kívül semmilyen elfoglaltsága, életcélja, hobbija nincs. Valószínűleg megfulladnék tőle. Főleg ha azt veszem alapul, hogy nekem sincs semmilyen elfoglaltságom rajta kívül.
Azt gondolom – és ez persze csak egy nagyon személyes vélemény -, hogy egy kapcsolat attól szép és kiegyensúlyozott, ha két ember egészként vesz részt benne. Ha meg van az egyensúly, van saját életük, saját szenvedélyeik, és vannak közösek is. Ha adott esetben alkotok én is, és alkot a párom is, és utána megosztjuk egymással ezeket. Ha mindketten viszünk valami egyedit egy kapcsolatba, amiről akár taníthatjuk a másikat. Úgy gondolom ettől kiegyensúlyozott egy kapcsolat, nem az obszessziótól. Illetve erről, az egyéniség hiányáról beszél Kathleen is, mikor a feminizmust hozza fel. Hogy ennek a nőnek az életében semmi nincsen a vámpír pasiján kívül, ez pedig a mai, egyenlőségért küzdő mozgalmak fénykorát élő világban igencsak megkérdőjelezhető attitűd.
Van azonban egy ennél még fontosabb kérdés is: a pár szexuális élete. Edward ugyanis vámpír létére igencsak agresszív. Bella testét véraláfutások tarkítják. A fiú szörnyen érzi magát emiatt, de a lány természetesen nem haragszik, a néző pedig megbocsájtja neki az egészet, hiszen nem tehet róla, ő egy vámpír. Nos, a Big little lies óta azért már megtanultuk, hogy a fizikális abúzus egyáltalán nincsen rendben. Természetesen soha máskor sem volt ez elfogadható, de örülök, hogy készült egy sorozat, ami külön felhívta erre a figyelmet.
Ott Nicole Kidman karaktere, Celeste kerül ilyen kapcsolatba, ahol a szex olykor egy fizikális agresszió kivetülése volt, végül pedig férje már szabályosan megverte. A Hatalmas kis hazugságok-ban egy pszichológus nyitja fel a szemét Celeste-nek, hogy akármennyire is élvezi ennek bizonyos pontjait, ez az egész nagyon nincsen rendben. És mennyire jó, hogy egy ilyen példa került az emberek elé, ahol ezt kimondják. Nem szeretnék semmit leleplezni tovább a sorozatból, hátha még sokan nem látták, de akkora a kontraszt közte és az Alkonyat filmek között, hogy muszáj volt megemlítenem. Hiszen, ha lecsupaszítom az üzeneteiket, akkor az így fest :
Az Alkonyatban az erőszak megbocsájtható, hiszen a szerelem mindent felülír. Míg a Big little lies-ban, az erőszak felett nem szabad szemet hunyni, mert tönkretesz mind lelkileg, mind fizikailag, akár az egész hátralevő életedre. Egy abuzív kapcsolatból ki kell törni, ha még valaha egészséges, szerető kapcsolatban szeretne lenni az ember. Meg kell tennie saját magáért. Persze nyilván nem ilyen fekete-fehér ez a problémakör, és eszemben sincsen senkit sem minősíteni, vagy bírálni, egyszerűen csak borzasztóan szembetűnő az, hogy mit közvetít az előbbi történet. Hogy fiatalok vajon mit vonnak le az Alkonyat sztoriból, és az hogyan hat életükre, például szexuális téren.
Őszinte leszek, nem olvastam az új kötetet. De gyanítom, hogy az eredeti történettől nem tér el túlságosan. Ennek fényében pedig felteszem a kérdést: van szüksége a világnak még egy Twilight filmre?
