Siklott a szán, a fagy pedig szorosan kísért minket, de nem fáztam, mert az izgalom melegen ölelt át. Apukám sose jött velünk. Gyerekként ez nem tűnt fel. Ő készített elő mindent a karácsonyi csodához. Mikor Édesanyám úgy gondolta, hazamehetünk, felkiáltott:
– Én már látom! Ott van a Jézuska! Siessünk haza, lehet, hogy már nálunk is járt!
Tiszta gyermek lelkemmel mindent elhittem, amit mondtak nekem. Ma már csak mosolygok a történteken, mert nyilván a képzeletem szárnyalt csupán: Egy hosszú, fényes ruhás alakot láttam közeledni felénk az úton… szívem a torkomban dobogott. Megfordultunk a szánkóval és haza igyekeztünk. Ekkor már csak a csengőszóra vártunk. Mikor kinyílt a szoba ajtó, a lemezjátszón megszólalt a „Csendes éj”, és mi együtt énekeltünk: apu, anyu, mama papa és később a testvérem is. Sejtelmesen sötét volt, csak a fa világított. Rajta csillagszórók szikráztak szerte-szét és a pillanatot úgy éltem meg, mintha varázslat történt volna.
Az évek múltával ez a csodálatos érzés lassan-lassan elhomályosodott, felnőtt lettem. Ma már tudom, hogy nem csak a csillagszóró, a csengő, a zene és az ajándékok pompája tette csodálatossá az estét, hanem a tiszta lélek és a szeretet, ami ott lebegett láthatatlanul körülöttünk. Több éve már gyermekeimnek próbálom megteremteni ugyanezt és hiszem, hogy ők is átélik, amit réges-rég én éreztem.
