Jó, azért dolgoztunk ma már valamennyit, nem vagyunk mi naplopók, de tény, hogy valami a motivációmmal nagyon nem okés. Leginkább az, hogy kb. nyoma sincsen. Csak arra nem emlékszem már, hogy soha nem is volt igazán, vagy mostanában lett hűlt helye. Közben Julcsi a galaxisra emlékeztető körömlakk mellett döntött. Jó választás.
Nem, nem zökkenhetek ki! Az új évet egészen produktívan kezdtem, eldöntöttem megint, hogy idén majd minden más lesz. Vajon meddig fog tartani? A kitartásommal is baj van, az is elveszett valahol félúton. Pszichológusom a legutóbbi alkalom során megkérdezte, nem a kudarctól félek-e? Valószínűleg van ebben valami igazság. (Francba, az “ebben” szóba, ha az kimarad akkor tök jó kis alliteráció lett volna az előző mondat eleje, de ne zökkenj kiiii!)
Szóval a kudarc. Hát nem is tudom. Én azt hiszem inkább az a gond, hogy már nem hiszem el magamról, hogy fel tudok valamit építeni egy magasabb szintre. Bumm, már megint az önértékelési és önbizalmi problémáimhoz vezethető vissza minden. Hát sose lesz ennek vége? Meg is mondom legközelebb a pszichológusnak, hogy még sokáig nem szabadul meg tőlem.
Viccet félretéve, tényleg kihunyt az a láng, amit valamikor kiskorában érez utoljára az ember, vagy legalábbis én. Az az igazi gyermeki lelkesedés, mikor mindent bevetsz annak érdekében, hogy elérd a célodat. Például, hogy megtanulj járni. Aztán felnőtt leszel és alig várod, hogy leülhess. Pont ezt érzem. Hogy leültem, és nincs kedvem felállni. Micsoda metafora. Bori most büszke lenne rám, ő az a barátnőm, akit 30 éve ismerek, és nála jobb metafora gyáros a világon nincsen. Na de NE ZÖKKENJ KI! Mondom magamnak vagy harmadszorra, pedig egy oldalt se írtam még.
Nos, megvan, hogy mi a gond, már csak azt kéne kitalálni, hogy miért jutottam ide 30 éves koromra, hogy nem tud hajtani a sikervágy, hogy elkezdem, de feladom, hogy nem érzem az erőt ahhoz, hogy menjek és valamit igazán elérjek.
Elfáradtam. 30 évesen? Kérdeznéd te, mint olvasó. És milyen igazad van. Mit fogok mondani 70 évesen? És mégis ezt érzem. Elfáradtam, és nincs kedvem újrakezdeni, nincs kedvem felépíteni valamit, amit eddig sem sikerült. Mert kislányként úgy képzeltem eddigre már egészen máshol fogok tartani. Szép karrierem lesz, házam, családom, meg minden ami kell. Hát ez nem igazán jött össze.
Csak tudod mivan? Hogy ha az előző évekhez hasonlóan, a következő években is csak sajnálni fogom magam emiatt, abból továbbra se lesz semmi. Ha nem győzöm le a félelmeimet, ha nem hiszek magamban ezután sem, akkor öt év múlva megint csak ott leszek, hogy nem jött össze semmi. És nem fogok a kislányomnak mesélni az életemről, egész egyszerűen azért, mert ő maga sem fog létezni.
Úgyhogy legyen ez most egy seggberúgás magamnak, és neked is, aki hasonlóan érzel. De ez most ne az a közhelyes seggberúgás legyen, aminek nem lesz se következménye, se foganatja, hanem az az igazi, istenes seggberúgás. Mikor azt mondja az anya a gyerekének: “Kislányom, most már szedd össze magad!”
Olyan seggberúgás, amiben felelősséget vállalsz. Felelősséget a rossz döntésekért, az elszórt pénzedért, felelősséget a meg nem tett lépésekért, felelősséget az eltékozolt időért. Felelősséget azért, mert nem szeretted magadat eléggé, és azért, hogy nem tettél meg mindent a céljaidért.
Mert foghatjuk a kormányra, az államra, a lehetőségek hiányára, vagy persze legújabban a covidra. De panaszkodásból még nem élt meg senki. Vagy ha igen, akkor légyszi hívjon fel! Addig pedig ígérem, most már teszek magamért. Te pedig olvasó, tegyél hasonlóan, és mondjuk ki együtt most, hogy majd a szavadon foglak!
