A családfa vagy családfakutatás nem egy újkeletű dolog. Az ősi nemesi családok elképesztően sokáig vissza tudták, és tudják a mai napig vezetni a vérvonalukat. Persze lehet ez hóbort, nagyzolási vágy is, de mi van azokkal az egyszerű „halandókkal”, akik nem tudnak egy fránya királyi ivadékot sem felmutatni? Miért fontos mégis tudni, honnan jövünk, egyáltalán milyen módszerekkel lehetséges a családfakutatás?
Tudni akarom honnan jöttem
Emlékszem, amikor gimnáziumban megkaptuk azt a feladatot, hogy készítsünk egy családfát: írjunk fel mindenkit, akit csak tudunk és ismerünk, akikről pedig nincs tudomásunk, róluk kérdezzünk. Most már tudom, hogy a feladat fő célja az volt, hogy végre szánjunk a családunkra egy kis időt. Az akkori nagyjából 16 éves énem viszont utált mindent, ami kötelező, mégis megfogott a gondolat, hogy rájöjjek mégis honnan jöttem.
Órákat töltöttem a nagyszüleimnél, beszéltem a szüleimmel, míg végre nagyjából körvonalazódott egy fa, vagy legalábbis egy cserjécske. És mellé rengeteg történet, amit sosem hallottam. Annyira ráfüggtünk a nővéremmel a családfakutatásra, hogy a következő lépés az internet volt, ami akkor még igencsak gyerekcipőben járt, de így is akadt jónéhány fórum és oldal, ahol lehetett kutakodni. Ilyen volt például ez vagy éppen ez.
A gondos gyűjtőmunkámat aztán egy nemvárt csőtörés tönkretette, de akkor már elültették bennem a bogarat. Tudni akarom honnan jöttem.
Nem kell ahhoz nemesnek, grófnak vagy kékvérűnek lenned, hogy izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket tudj meg a saját családodról. Manapság már egész cégek szerveződtek kifejezetten családfakutatásra, akik elvégzik helyetted úgymond a piszkos munkát. Így biztos könnyebb, már ha van rá kb. 200. 000 forintod, viszont szerintem pont a kutatás benne a legszebb rész.
Sokan úgy vannak vele, az már a múlt, meg minek azt bolygatni. Pedig igen is fontos tudni a saját múltunkról, a családunkról. Ma már egyre népszerűbb az úgy nevezett transzgenerációs szemlélet, miszerint a múltunk sokban felelős a jelenbeli problémáinkért, elakadásainkért. De nem csak ezért fontos. Igenis jó tudni, hogy ki az a félénk mosolyú női arc a fényképen, jó nevet adni annak a délceg katonának a megsárgult fotón, akinek ott a szemében a félelem. Jó tudni, hogy ez a sok ember, mind az én vérem, hogy belőlük lettem én. A családi legendárium és annak életben tartása segít, hogy magabiztosak legyünk, hiszen ott van benne az összetartozás érzése. Ők az én családom.
Legyél büszke rájuk, akárkik is voltak, akárhonnan is jöttek, hiszen az ő áldozataik, döntéseik kellettek ahhoz, hogy te ma itt legyél.
Engem teljesen elvarázsolt a családfakutatás, ahogy a mese, amiket addig hallottam, egyre valóságosabb lett. Úgy érzem, bár sosem találkozhattam velük, mégis kicsit jobban megismertem azokat a rokonokat, akik ma már nincsenek köztünk: általuk pedig magamat is.
Hogyan álljak neki?
Most, hogy már tudjuk miért érdemes családfát kutatni, nézzük meg, hogyan álljunk neki.
Első lépésként szedj össze minden tudást, ami a birtokodban van és ez alapján rakj össze egy alapot: nevek, évszámok, helyszínek. Kérdezz meg minden elérhető rokont, esetleg a temetőben is fuss egy kört, mert én egy ilyen véletlennek köszönhetően találtam meg egy már elfeledett rokont.
Aztán ezután jön a nehezebb rész. Ma már csomó irat, elérhetőség fent van az interneten is, ahova tudunk regisztrálni, így lehet, hogy minket találnak meg távoli rokonok, összekapcsolódási pontok (ezek közül párat már fent belinkeltem). A legfontosabb támpontok az anyakönyvi kivonatok, házassági levelek vagy halotti bizonyítványok. Ezeket fel tudjuk kutatni az adott egyháznál, ahol a szertartás történt vagy levéltárakban.
Tudunk kutakodni az Országos Széchenyi Könyvtár gyászjelentés gyűjteményében is, ahol a legrégebbi adat az 1700-as évekből való. Anyakönyvek után tudunk kutatni a helyi település anyakönyvei között, vagy a Magyar Országos Levéltár mikrofilmjein is.
Bizonyos anyakönyvek már online is elérhetőek, némelyek persze fizetősök. Ha pedig akadt katona a családban, és megmaradt róla néhány adat, akkor ezen az oldalon tudunk kutatni utána.
Na és persze ne felejtsük el a közösségi médiát sem, sose lehet tudni, nem így kötnek össze minket vagy találunk rá egy rokonra, aki tud valami új információt.
Ami kell hozzá, egy adag elszántság, rengeteg türelem és nyitottság. Nem tudhatjuk, néha mit találunk, lehet, hogy akadnak olyan történetek, amikre nem leszünk büszkék vagy fájóak. De ezektől vagyunk emberek: a családunkat, az őseinket a hibáikkal együtt kell szeretnünk és elfogadnunk.
Ne várjunk csodát, a legrosszabb esetben tanulunk egy kis önismeretet és végre nem csak a karácsonyi asztalnál beszélgetünk a családunkkal. Nem is olyan rossz, ugye?
