fbpx

Ne legyél nyápic! – avagy kimutathatja-e érzéseit egy férfi?

Ismerős a cím első fele? Sokan hallhattátok már ezt a mondatot, főleg férfiként. Elgondolkoztunk rajta, vajon milyen hozadéka lehet annak, ha így nevelkednek fel fiúk. Akik ilyen, és ehhez hasonló mondatokat kapnak gyerekként, és ezek hatására elnyomják érzéseiket. Vajon hova vezet ez a nevelési kultúra?

Az elmúlt években sok kampány indult, gondoljunk csak a #metoo-ra, ami során több száz nő állt ki, hogy elmondja mit tettek vele. De valahogy a fókusz mindig itt maradt, a nőkön. Beszélgetünk feminizmusról, és tudjuk, hogy még arról is bőven lenne mit mondani, és van is még mit tenni, de mindeközben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a férfi nem csak elkövető, hanem ugyanúgy áldozat is lehet. Azért mert szemünkben a férfi erős, és mindent kibír, és megvéd minket, nőket, attól még a férfi is ember, a férfi is esendő, a férfi is érez, és a férfi is ártatlan gyerekként jött erre a világra. Itt az idő, hogy erről is beszélgessünk.

Lewis Howes egykori versenysportolónak egy sérülés miatt le kellett mondania álomkarrierjéről. Ezután elkezdett befelé figyelni és újraépíteni magát. A témában megjelent már könyve is, valamint pár éve elindította podcastjét a School of greatness-t, amit szívből ajánlok mindenkinek. Olyan emberekkel beszélget, akik maguk építettek fel valamit, vagy keresztül mentek nehéz dolgokon, de képesek voltak felállni. Lewis nyitott mindenkire, és már saját nehézségeiről is képes beszélni. Ugyanis gyerekként szexuális zaklatás áldozata volt. A történteket azonban mélyre temette magában, és közel 20 évig próbálta elnyomni érzéseit, fájdalmát, mire képessé vált rá, hogy megnyíljon, és felszabaduljon a teher alól.

A sportoló egyik beszélgetése Sophia Bush, színésznővel készült. Szóba került, hogy Sophiát milyen atrocitások érték egyik sorozata forgatásain, és, hogy hány év kellett, mire ki tudta mondani, hogy ez nincs rendben, és felmondott. Innen kanyarodtak oda, hogy Lewisnak is évek, sőt évtizedek kellettek ahhoz, hogy a bántalmazásáról beszéljen, de mikor végre megtette, óriás teher alól szabadult fel. Majd ezen a szálon továbbindulva rátértek arra a témára, ami pontosan egy éve, a podcast rész megjelenése óta nem hagy nyugodni.

Lewis felhozta azt a rengeteg gimnáziumi lövöldözést, és tragédiát, ami Amerikában történt, és amit legtöbbször fiatal fiúk követnek el. Majd levezette, hogy tulajdonképpen gondoljunk bele, hogy a fiúgyerek nagy átlagban milyen nevelést kap? Hányszor mondják neki, hogy legyen férfi, hogy ne sírjon, mert nem egy hisztis kislány. Én magam a környezetemben is láttam, hallottam ezeket a mondatokat. Ezek onnan is eredeztethetőek, hogy a férfi volt a családfenntartó, illetve sokszor a mai napig az, ezáltal egy védelmező szereppel lett felruházva, az erős bástya szerepével, aki megvédi családját, akármiről is van szó. Ő volt a támasza a nőnek, a feleségnek, ha valamilyen problémába ütköztek, ezért nem gyengülhetett el.

Ezen túl pedig a férfi ment háborúba, és ha valamiért nem ment, akkor nem is volt igazi férfi. Folyamatos elvárások elé volt állítva mindig is ez a nem. Olyan elvárások elé, amikben nem lehetett gyenge, nem emészthették fel az érzelmei, mert ki kellett állnia, és például hideg vérrel lelőnie az ellenséget. Amihez nem kevés lélekjelenlét kellett, és akkor, ott, nem volt se idő se lehetőség azon gondolkozni, ez milyen érzést kelt benne. Ezek fényében valójában nem is csoda, hogy küzd a férfi nem ezzel a problémával. Hisz mindez olyan mélyen ivódott bele a társadalomba, hogy azt borzasztó nehéz lesz megváltoztatni, vagy legalábbis reformálni.

férfi

Aztán Lewis folytatta a gondolatmenetet, kitért arra, hogy ezek a tinédzser fiúk, nevelésükből adódóan tényleg igyekeznek magukat erősnek mutatni. Bekerülnek az iskolába, ahol a közösségben megint csak azzal találkoznak, hogyha sírnak csúfolják őket. Ezért ahogy egyre nagyobbak lesznek, annál kevésbé lesz menő közöttük az, ha valaki érzelmes, sőt sok esetben megbélyegzik az érzelmesebbeket azzal, hogy ők akkor biztosan melegek. Míg a lányok folyton lelkiznek, kibeszélik az érzéseiket, addig a fiúk ezt nem teszik meg, nem beszélnek arról, hogyan és mit éreznek, mondván, hogy az ciki. Csak gyűjtögetik magukban ezeket a dolgokat, egészen addig, amíg végül egyesek már nem bírják tovább, és akkor jön a baj.

Tökéletes példa erre a 13 reasons why című sorozat, amit már említettünk. És ezt támasztja alá Orvos Tóth Noémi pszichológus tézise is, amit egy másik cikkünkben is idéztünk, hogyha foglalkoznánk a hozott mintáinkkal, a gyerekkorból megmaradt sérülések, hiányok begyógyításával, akkor üresek lennének a börtöneink. Gondolhatunk itt még a Mindhunter című sorozatra is, ahol a főszereplő sorozatgyilkosokat látogat börtöneikben, hogy rájöjjön, milyen pszichés okok állnak a gyilkolási vágyaik mögött, amik legtöbb esetben valóban gyerekkorra vezethetők vissza.

Sorolhatnánk még ezer, meg ezer példát, sorozatot, pszichológiai kutatást arra, hogy ezt bizonygassuk. Mindegyikben közös az a pont, hogy a gyerekként megélt traumákat, transzgenerációs mintákat hordozzuk egész életünkön át, míg segítséggel fel nem oldjuk őket. És közös pont még az is, hogy ha érzéseinket elnyomjuk magunkban, ha nem adunk teret nekik, azzal ártunk magunknak, de akár gyerekeinknek, a környezetünknek is.

Készítettünk egy kérdőívet, mert szerettünk volna a környezetünkben élők őszinte véleményére is alapozni. Nem tagadom, ha már érzésekről beszélünk, az eredménytől sírni tudtam volna. Nem csak azért, mert alátámasztja a tényt, amiről írok, hanem mert elkeserített, hogy egy olyan dolog felett, ami itt van az orrunk előtt, mennyire átsiklunk, hogy mennyi dolgunk van még ez ügyben. Ugyanakkor pedig meghatott a sok őszinte válasz, és azt gondolom, a teljes csapatunk nevében mondhatom, hogy azt éreztük, szeretnénk feloldani ezt a gócot, és azt mondani minden férfi társunknak, hogy merjetek érezni. És merjétek az érzéseiteket kimutatni. Akárki akármit is mond, egy férfi sokkal inkább bátor, és sokkal inkább férfi, ha fel meri vállalni az érzéseit. Hiszen a férfi is ember, és mint ember, azért született érzésekkel, hogy kezdjen velük valamit, nem azért, hogy megfossza magát az érzés lehetőségétől. Különben miért teremtődött volna ilyenné?

A kérdőívünk eredménye alapján a kitöltők 48%, azaz lényegében a fele gyerekként elnyomta inkább az érzéseit, minthogy kimutassa. És az 54 kitöltőből mindössze 24% jelölte azt, hogy az érzelmeinek feldolgozásával nem volt problémája élete során. Tovább megyek, az összes válaszadóból 69%-nak az életében előfordult már az, hogy agresszívvá vált a felgyülemlett, elnyomott érzései miatt. Ez pedig azért egészen megdöbbentő szám, és megint csak bizonyítja a korábban írtakat.

Mi a megoldás?

Ami borzasztóan pozitív volt, hogy mindezek ellenére a legtöbben azt írták, egyetértenek vele, hogy egy férfinek ugyanannyira jogában áll kimutatni az érzéseit, hisz ez nem szégyen. Annak ellenére, hogy sokan olyan régen sírtak például utoljára, hogy már nem is emlékeznek rá, vagy évekkel ezelőtt történt. Az is bíztató, hogy a legtöbben szeretnék beépíteni ezt a gyereknevelésbe, azonban azt kevesen tudják, hogyan tegyék.

férfi

Szintén Orvos Tóth Noémi beszélt erről is egy podcastban, hogy sajnos nem nagyon van még előttünk jó példa. Így mindenki csak a saját múltjából táplálkozik. Neki például volt olyan páciense, akinek az édesanyja nem tudott mit kezdeni azzal, ha sírt, és folyton rászólt ilyenkor, nem engedte, hogy ’gyengének’ mutassa magát. Ez a gyerek felnőtt, és soha nem tudta kimutatni az érzéseit, a fájdalmait, olyannyira, hogy mikor komolyabb egészségügyi problémája lett, arról sem akart tudomást venni, vagy szólni a családjának, mert benne az a minta élt, hogy nem szabad gyengének lenni. Így, jó példák nélkül pedig tényleg nehéz másként cselekedni.

Amit viszont javasolni tudok, hogy ha van lehetőségünk, akkor tegyük meg, hogy szakember segítségét kérjük, és beszélgetünk valakivel arról, amit átéltünk. Ez nem kell, hogy hatalmas trauma legyen, de mindannyiunk életében vannak hullámvölgyek, amikkel nem biztos, hogy képesek vagyunk egyedül megbirkózni, és ez nem kínos! Én személy szerint nagyon örülök annak, hogy erre kezd rájönni a társadalmunk, és férfi ismerőseim is felkeresnek pszichológusokat. Nem gondolom őket gyengének, sőt, azt gondolom az igazán bátor férfi az, amelyik mer szembenézni önmagával, a múltjával, az érzéseivel, és vállalja, hogy dolgozik velük, rajtuk.

Ha pedig szülőként úgy érzed, hogy nincsen megfelelő tudásod, hogyan segítsd ezen az úton a gyerekedet, akkor is megtehetsz egy dolgot: sose nyomd őt el. Azt mondani egy gyereknek, hogy ne sírj, hogy légy férfi, egy férfi pedig nem mutatja gyengének magát, az a lehető legrosszabb, amit tehetsz. Viszont elmondhatod neki, hogy igen, a férfiak erősek és védelmezik a családjukat, de ebbe ugyanúgy beletartozik az is, hogy kimutatják, amit éreznek, és ebben te maximálisan támogatod őt, hozzád is fordulhat. Nem kell órákig érzelmekről beszélgetni, de kell beszélni róluk. Nem kell minden nap sírni, de lehet sírni. Próbáljuk megtalálni az arany középutat, és megadni a megfelelő támogatást gyerekeinknek. Hogy önmaguk lehessenek, s közben általunk fejlődhessenek.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek