Érezted már úgy, hogy partnereid mellett folyamatos bizonytalanság uralkodik el rajtad? Csak azon jár az agyad, mikor láthatod a másikat, ő akar-e egyáltalán látni téged, és ha igen, akkor miért nem ír már? Vagy nemes egyszerűséggel el sem hiszed, hogy valaki akarhat téged, kételkedsz minden mozdulatában, minden szavában, de leginkább saját magadban, vajon te elég jó vagy-e hozzá, neki. Közben pedig fizikailag is érzed, szorongat a gyomrod, feszült vagy. Ez a jelenség a kapcsolati szorongás.
Maga a szorongás életünk bármely területén kijöhet. Mindig egy kellemetlen, stresszhez hasonló, szorongató érzésként éljük meg, mintegy gyomorgörcsöt, ami nem múlik. Olykor pánikrohammá is fejlődhet, és rengeteg fajtája mutatkozhat rajtunk, mind pszichés, mind fizikai tünetek formájában.
Én most konkrétan a kapcsolatokban megjelenő típussal foglalkozom, ennek okait szeretném megosztani veletek. Ez egyrészt személyes indíttatás, mert magam is átéltem a bevezetésben leírt összes tünetet nem, is egyszer az életem során. Másrészt pedig azt tapasztalom, hogy ezzel abszolút nem vagyok egyedül a világban, olyannyira, hogy közel minden második barátnőm élt már át hasonló helyzeteket. Ez a cikk szól magamnak, nekik, és mindenkinek, aki úgy érzi, magára ismer benne, mert szeretném, ha mind tudnánk: van kiút.
Kapcsolati mintáink forrása
Juhász Dániel pszichológus egy előadásában beszélt róla, honnan erednek a különböző kapcsolati mintáink. Ezek ugyanis egészen pici korunkig vezethetőek vissza, a születésünket követő 1-2 évre. Ő a tárgykapcsolat elméletet hozza fel, ami nevével ellentétben nem egy tárgyra vonatkozik, inkább átvitten, a kapcsolatunk, szeretetünk tárgyára, aki csecsemőként az anyukánk és az apukánk. Ők életünkben az elsődleges kapcsolatok, akik meghatározzák felnőttkori viszonyainkat, tehát jelenlegi kapcsolataink sikertelenségének és szorongásainknak okát első sorban szüleinkkel való kapcsolatunkban és az ő kettejük kapcsolatában kell keresnünk.
Dániel elmondja, hogy minden, amit ekkor tapasztalatunk, az mintaként belénk ivódik, és hordozzuk magunkban életünk végéig, ha nem dolgozunk rajta. És mikor kell dolgoznunk rajta? Ha rosszul hangolódik valami, ha felnőttkori kapcsolatainkban folytonos a sikertelenség, a bizonytalanság érzése, tehát a szorongás jellemez minket. Ekkor szépen vissza kell ásnunk a gyermekkorba, mert nagy valószínűséggel valami nem jól rögzült bennünk, bizonytalan kapcsolati mintát kaptunk és hoztunk magunkkal. Ehhez fel kell idézni emlékeinket, kiismerni saját magunkat, és esetleg terapeuta segítséget kérni az újrahangoláshoz.
Soponyai-Nagy Krisztina, saját pszichológusom is hasonlóan mesélt nekem erről a helyzetről. Viszont ő úgy gondolja, már egy picit korábban, a magzati fázisban is belénk ivódnak különböző mintázatok, hiszen kapcsolatban vagyunk édesanyánkkal. Szerinte fontos például tudni, hogy az adott gyermek várt és tervezett volt, vagy felmerült az abortusz kérdése, hiszen ezek mind érzések formájában keringenek az anyában. Lehetnek ezek melegséget adó pozitív gondolatok, vagy a nem várt terhesség esetén stressz, aggodalom, amit szintén átvehetünk.
Ráadásul ezutóbbi a gyermekben okozhatja a ’nem kellek eléggé’ érzést, amit szintén magával hoz felnőttkorába, és a párkapcsolataiban ugyanezt az érzést fogja előhívni néhány élethelyzetben. Ezeken szintén önismeret útján tudunk hangolni, illetve szükséges a szüleinkkel folytatott őszinte, nyílt kommunikáció is hozzá, hogy megértsék, nem rontották el, hisz nagyon nehéz szülőnek lenni, de el kell, hogy mondják ezeket az érzéseket, mert mi a gyerekükként akkor tudjuk, hogy mivel kell dolgoznunk esetlegesen egy pszichológus segítségével.
A kötődés alapja
Adamik Eszter, pszichológus a mindset pszichológián írt cikket arról, hogy mik az alappillérei egy egészséges kötődésnek, illetve milyen érzelmi alapszükségletek vannak, amik kielégítése fontos ahhoz, hogy megóvjunk egy gyereket a kapcsolati szorongástól felnőtt korára. A pozitív, egészséges kötődést nevezzük biztonságos kötődésnek, ami során a gyerek stabilitást érez, odafigyelést és elfogadást, illetve a nevéből is adódóan, biztonságot.
A stabilitás megnyilvánulhat például abban, hogy ha szükségünk van a szüleinkre, számíthatunk rájuk. Csecsemőkorban a jelenlétük különösen fontos ahhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat. Ennek hiánya pedig értelemszerűen bizonytalansághoz vezet, felnőtt korban pedig az ettől való rettegéshez, kontrollmániához, mert azt gondoljuk, ha irányítunk, akkor megóvhatjuk magunkat a bizonytalanság érzésétől.
Az odafigyelés nem könnyű dolog, pláne sok gyerek esetében, vagy akkor, ha rengeteg munka és probléma szakad egy szülőre. Azonban ebben is fontos megtalálni az egyensúlyt, mert adott esetben ennek hiánya egy gyerekben negatívan csapódik le, azt érezheti, hogy ő nem elég fontos, ahhoz, hogy érdekelje a szülőt, aki ugyebár a legfontosabb személy az életében. Felnőttként ezt szintén magunkkal hozzuk gyermekkorunkból, és sokan magunkba zárkózhatunk, mert azt érezzük, a párunknak van elég gondja, nem akarjuk a sajátunkkal is terhelni, így azonban bennünk gyűlik fel a sok elnyomott érzés.
Az elfogadás sok oldalról vizsgálható, fontos többek között az, hogyan büntet és jutalmaz egy szülő. A hibáinkra adott elhidegüléses reakció például nem a legjobb választás. Ha nem szólunk a gyerekhez addig, amíg bocsánatot nem kér, azzal megint csak a biztonság és a stabilitás érzését vesszük el tőle. Ha ilyesmit tapasztaltál gyerekkorodban, ahelyett, hogy tiszta kommunikáció jelent volna meg, akkor ez is okozhatja a felnőtt kapcsolataidban felbukkanó szorongást. Illetve az elfogadáshoz tartozik az is, hogy ha mi a szüleink gyermekeként mások vagyunk, mint ők, vagy mint amit elképzeltek, akkor ahhoz hogyan viszonyultak akkor és most. Meg tudtak békélni a helyzettel, vagy a mai napig ostoroznak minket emiatt? Mert mindkét eset hatással van a mi kapcsolatunkra másokkal.
Érzések kifejezése és határok
Nem szabad elhanyagolni azt a tényt sem, hogy sok szülő nem tud mit kezdeni gyerekei érzéseivel, főleg ha azok vele kapcsolatosak és még ráadásul negatívak is. Ha gyerekként próbáltunk valamit elmondani, ami rosszul érintett minket, és ezt a szüleink személyes sértésnek tekintették, majd jóformán a végén mi vigasztaltuk őket, az megint csak egy negatív minta. Oda vezethet, hogy felnőttként vagy nem merünk beszélni partnerünknek sem az érzéseinkről, vagy úgy érezzük, hogy nem ért meg minket senki, hiszen bármit próbálunk elmondani, a vége az, hogy nekünk lesz bűntudatunk, amiért így érzünk. Ez hatalmas adag lelkiismeret furdaláshoz vezethet, amiről megint csak nem merünk majd beszélni és be is kerültünk egy spirálba.
Fontos emellett az is, hogy maguk a szüleink milyen viszonyban vannak egymással. Ők milyen mintákat hoztak magukkal és raknak elénk. Hogy ugyanezeket a kötődési formákat ők egymás között hogyan élik meg, mert ezek is befolyásolják a mi világnézeteinket. Ha egyikük nem tiszteli a másikat, akkor azt a mintát visszük mi is tovább, szereptől függően.
Például ha egy családban az apa nem tiszteli az anyát, elnyomja, akkor a lány gyerek ezt viheti magával abban a formában, hogy folyton ilyen férfiakat keres maga mellé felnőtt korában, mert ez a minta ivódott be, hogy ez a számára normális. De ugyanígy, ha egy anya irányít egy apát, akkor a fiú gyerek nagy eséllyel keres magának olyan jövendőbelit, aki nagyon határozott, olykor irányító típus. Persze sokszor megesik, hogy ezeknek szöges ellentétjét vonzzuk be, mert a másik nem szerepét követjük. Mindkét esetben hatással van felnőttkori életünkre, amit gyerekként tapasztaltunk.
Végezetül pedig minden esetben fontos, hogy határok legyenek kiszabva. Szülőként támpontokat kell nyújtanunk és korlátokat felállítanunk. Nem nőhet fel a gyerek, mint a fűszál a réten: egészséges határok között, a szabályrendszerek kialakítása elengedhetetlen. Miért olyan fontos ez? Mert ha ezekhez nem szokik hozzá időben egy gyerek, akkor felnőttként sokkal nehezebb lesz számára a felelősségvállalás és az önkontroll. Ez pedig szintén olyasmi, ami meghatározza a kapcsolatainkat, hiszen például a kompromisszumképesség is köthető hozzá, ami igen fontos a párkapcsolatok szempontjából.
Szülőnek lenni tehát tényleg egy rettentő nehéz feladat, de azt gondolom, hogy ha valakinek sikerül egy arany középutat megtalálnia, akkor nem hibázhat már nagyot. Illetve fontos hozzátennem, hogy ezért nem hibáztatnunk kell a szüleinket, mert ők azt tették, amire a legjobb tudásuk szerint képesek voltak. Viszont nekünk – immáron felnőttként – ha kapcsolati szorongáson kapjuk magunkat, muszáj leásnunk egészen pici korunkig, mert valószínű, hogy a megoldást majd ott találjuk meg a problémánkra. Ezért ha úgy érzed, hogy a fent említett tünetek igazak rád, vagy a leírt mintázatokból valamelyiket hordozod, esetleg a biztonságos kapcsolódás alapjaiban hiányod volt gyerekként, akkor bátran keress fel egy terapeutát. Mert segíteni fog neked, hogy felülírd ezeket a mintákat, és helyükre újakat emelj, amik mentén kiegyensúlyozottabb kapcsolatokra tehetsz szert a jövőben.
