fbpx

Gondolatok a koronavírus lélektani hatásairól

Ez az év is úgy indult, mint az összes többi. Az ünnepek elteltével megteltek az edzőtermek az újévi fogadalmaikat teljesíteni szándékozók hadával, az üzleteket ellepték a küllemükben vagy működésükben nem megfelelő árucikkek okán panaszkodó vásárlók, a különböző hírszolgáltatók pedig folytatták nézőik, hallgatóik, vagy épp olvasóik tájékoztatását. Ekkor még csak elrejtve, bekeretezve és apró betűkkel szedve jelentek meg beszámolók Kínáról, valami piacról, denevérről és egy újfajta vírusról.

Nekem ez az időszak ma már csak távolról dereng, szinte alig emlékszem rá, talán meg sem történt. Ahogy teltek a napok és múltak a hetek, a február pedig márciusba fordult, úgy vált az eleinte még csak mérsékelten ártalmasnak tartott (A WHO 2020. január 23-án úgy döntött, hogy nem nyilvánítja a járványt nemzetközi jelentőségű közegészségügyi vészhelyzetnek) kór emberek milliárdjainak mindennapjait átalakító, és sajnos többnyire megkeserítő fertőzéssé. Legyen szó nőkről vagy férfiakról, kicsikről vagy nagyokról, barnákról vagy szőkékről, az elmúlt hónapok során mindenki megtapasztalhatta a vírus közvetlen vagy közvetett következményeit. Cikkek, tanulmányok és kutatások sora vizsgálta a fertőzés szervezetre gyakorolt hatásait, szakértők elemezték a korlátozások lehetséges gazdasági kifutásait, napi rendszerességgel érkeztek új jelentések a járvány alakulásáról, friss adatok a fertőzöttek számáról.

Mindezek tükrében bagatellnek tűnhet mindaz, ami az én elmúlt kilenc hónapomat jellemezte, hiszen a betegség eddig elkerült, márpedig egészség legyen, a többi nem számít. Az egzakt számok és statisztikák árnyékában engem mégis az foglalkoztat a leginkább, hogyan hat a vírus közvetetten a Föld lakosainak jelentősebb hányadára. Azokra, akik ugyan (még) nem kapták el a kórt, de a megfékezése, vagy csak lassítása érdekében hozott intézkedések „áldozatai”. A munkájukat elvesztettek, az otthonaikba zárt, a szeretteiktől elválasztott emberekre gondolok, melyek táborát erősítem jómagam is. Mert noha kétségkívül hasznosak tudnak lenni a „találd fel magad”, „keress egy új hobbit”, „fordulj a barátaidhoz, családtagjaidhoz, és öleld meg őket virtuálisan” cikkek, ezek jobbára általános tanácsok csak, ki-ki értelmezésében üresnek ható frázisok egy jó eséllyel olyan szakembertől, aki még életében nem találkozott azzal, akihez írásában szólt.

Ráadásul az őszi időszak a szezonális depresszió kiemelt periódusa, ami egyéntől függően hirtelen hangulatingadozás, reményvesztettség, ingerlékenység és levertség formájában jelentkezhet. Mindez az elmúlt hetekben a koronavírus terjedésének gyorsulása miatt bevezetett újbóli korlátozások okozta bizonytalansággal kiegészülve pedig ideális körülmény lehet bármilyen negatív gondolat megfoganásának, majd elhatalmasodásának. Az ember ilyenkor hajlamos a rosszat hatványaira emelni, a jó felett pedig könnyedén átsiklani. Mindegy mit tesz, hova tekint, merre fordul, mit olvas, kit kérdez, egy folyamatosan, és egyre mélyülő örvénybe kerül. Mindezek ellenére csupán elenyésző számú cikk foglalkozott eddig kezdetleges módon és megközelítésben a kialakult helyzet lélektani hatásaival.

A helyzet azonban az, hogy ez nem az az időszak, amikor mindezek megnyugvást jelenthetnek, hiszen ezekkel a praktikákkal a vírus teremtette állapot nem szüntethető meg vagy kapcsolható ki. Nincs egyetlen olyan varázsgomb se, melyet megnyomva hirtelen elmehetsz kedvenc zenekarod koncertjére, megnézhetsz egy új filmet a moziban, vagy önfeledten mulathatsz barátaiddal. Minden, optimális esetben működőképes figyelemelterelési módszer, mely eddig mindennapjaink részét képezte, vagy teljesen ellehetetlenült vagy az élvezhetetlenségig korlátozódott.

Mit tehetünk mégis? Legfőképp otthon ülve várhatunk, ha nem is a csodára, de a kifejezetten ígéretes teszteredményeket mutató vakcinák egyikének megérkezésére biztosan. Eközben élhetünk az internet adta könnyű kapcsolatteremtési lehetőségek valamelyikével, vagy épp a szórakoztató-ipar online térben fellelhető formáival. Fontos tisztában lenni azzal, hogy ezen a változtatásokat, és jelentős alkalmazkodást követelő időszakon közösen osztozunk, mindenki, kivétel nélkül. A vírus általi bezárkózás egyik legtöbbször emlegetett mellékhatása a magány és egyedüllét érzésének felerősödése. Noha ez eddig a megszokott életvitelünk és szokásaink tekintetében igaz, legtöbbünk jó eséllyel sosem volt még ilyen szoros kapcsolatban embertársaival.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek