fbpx

A hetedik te magad légy – Lipusz Andrea írása

Tavasszal hirtelen rontott ránk. Becsapta maga mögött az ajtót, és az arcunkba ordította, hogy itt vagyok, megjöttem, muszáj lesz figyelnetek rám, mert most fenekestől forgatom fel az életeteket, akkor is, ha még nem hisztek nekem.

Szélsebesen viharzott be, hagyott kisebb-nagyobb károkat maga mögött, de ugyanilyen sebességgel távozott is. Vagy legalábbis ezt a látszatot igyekezett kelteni, és mi -mert annyira akartuk- hittünk neki.

Most alattomosan, súlyos csendbe burkolózva érkezett. Lassan, fokozatosan csukta ránk az ajtókat, halkan zárta a kilincset, gúnyos pillantásokkal húzta be a sötétítőt, nesztelenül eresztette le a redőnyt, amíg a világosság utolsó pislákoló fényét is kizárta, hogy muszáj legyen szembesülnünk a ténnyel, amit a gonoszul osonó lénye közölt: ismét itt vagyok, és most nem ússzátok meg olyan könnyen az érkezésemet. Hideg lehelletével bekúszott a nappalijainkba, aztán onnan átsuhant a gyereszobákba, majd azt vettük észre, már az ágyunkban is ott a hideg, amit belelehellt a levegőbe. Így mérgezte meg az álmainkat is, anélkül, hogy eleinte tudatában lettünk volna.

Csak azt vettük észre, hogy a reggelek nem mosolygósak, kifogyott belőlük a lendület, az ablakon kevesebb fény árad be, a ködös félhomály kezdte a nappalok felett is átvenni az uralmat. Mert megparancsolta neki. Enerváltan indultunk neki a napoknak, egyre gyakrabban váltunk áldozatává a kényszereinknek. Várva az estét, amikor azt mondhatjuk, hogy na, ezt is megúsztuk valahogy. Ijedten pislogtunk körbe, mert akkor már tudtuk, bárhol ott lehet. Bárhol, és nem tudni, ki lesz az áldozata. Úgy tűnt, először az idősek közül szedi, aztán ( talán rákapott az ízére a pusztításnak) kellettek neki a fiatalabbak is. Bárki. A hangulat, amit okozott a jelenlétével, egyre terjedt.

Már ott volt a munkahelyeken, az iskolákban, a kórházakban,és a médiából is ez ömlött ránk. Léptei nyomán a kétely, a gyanú, és az okozott félelem lett úrrá. Kezdtünk nem bízni egymásban, hiszen ki tudhatja, ki lett már áldozat, és ki az, aki már rajta van a listáján, csak még nem látszik? Talán lehett volna máshogyan is.

Talán érkeztekor felkaphattuk volna a fejünket, és egészen más irányban kezdhettünk volna el gondolkodni. Együtt. Bátorítani azt, akit béklyóiba zárt a tőle való félelem, segíteni megszabadulni annak, aki a prédájává vált, egymásba kapaszkodva hinni, hogy nem fog ki rajtunk. Egyesével talán igen, de ha összezárunk, ha tartjuk az éppen elesettet, akkor nem lesz esélye. Mint semminek, ami gonosz.

Most éppen advent van. Várakoznunk kellene. És mi várakozunk is. Otthonainkba zárva, frusztráltan, és félelmekkel tele. És minden félelmünk jogos, nem vitatom. De kérlek, amikor délután egy szabad félórádban összekuporosz, és begubózol egy meleg plédbe, és iszol egy forró teát, akkor gondolkodj el egy pillanatra. Hogy de jó: de jó a meleg, a lakás, a pléd, a tea, a világításod fénye, a fűtésed melege. És vedd észre azokat, akiknek ezekből egyik sem jutott osztályrészül. Vigyél nekik egy bögre teát. Egy plédet.

Tudom, nem tudsz mindenkin segíteni. Ez nem is a te feladatod. Mindannyian segítsünk csak egyetlen bajban lévőnek. Legyen ez a válaszunk ennek az őrületnek, ami ránk szabadult. Mert azt hiszem, a rosszat rosszal nem lehet kioltani. Hát tégy jót. Ma. Most.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek