A Wéber Kata és Mundruczó Kornél nevével fémjelzett alkotás olyan színészgárdát vonultat fel, mint a Koronából ismert Vanessa Kirby vagy éppen Ellen Brustyn, de executive producerként Martin Scorsese neve is olvasható, ami azért nem kis szó. Én mindig is nagyon kedveltem Mundruczó munkáit, ám eddig talán főleg egy szűkebb réteg ismerte itthon, most viszont mindenki róla beszél, megérdemelten.
A történet egy gyermeket váró párról szól, akik az otthonszülés mellett döntöttek. Az első nagyjából 20 percben, vágatlan snittekkel követhetjük végig a vajúdást és a szülést: semmi szépítés, semmi giccsbehajló túlzás. A szülés fáj, és ezt a rendező nem akarja cukormázba önteni. Azonban a film egy adott pontján megtörik ez a fájdalmas, de valahol mégis szép és természetes folyamat, a bába lassulni látja a baba szívverését. Sajnos a végkifejlet semmiképp sem happy end, a kisbaba alig pár percet él.
Innentől veszi kezdetét a gyász feldolgozása, a rosszul elsült otthonszülés jogi következményeinek bemutatása, amellett, hogy a „majdnem szülők” próbálják túlélni a túlélhetetlent. A család pedig nem igazán tud mit kezdeni a saját, és főleg az anya fájdalmával.
Ez az a pont, amiről aligha beszélünk eleget: hiszen mindenhol csak a tökéletes várandósságot, a felemelő szülést, majd az örömöt láthatjuk. De mi van akkor, ha a 9 hónapnyi várakozást csupán gyász, és fájdalom követi? Mi történik vajon olyankor egy nőben, amikor bár még a testén ott vannak a szülés nyomai, nem várt időpontokban még a teje is megindul, de nincs kit táplálnia vele. Milyen érzés, amikor a lakásban ott a teljesen felkészített gyerekszoba, de nincs kit ott altatni?
Ezután folyamatosan haladunk előre időben, mégis, mintha a gyászfolyamat megállt volna Martha, az anya számára. Láthatjuk, ahogy a fájdalom és a veszteség felemészti a párkapcsolatát, ahogy teljesen máshogy dolgozzák fel és gondolkoznak az ügyről családjával. Mindenki a perre, az igazságtételre fókuszál, azonban arra, hogy vajon mit érez Martha, már kevésbé. Természetesen mindent körbe leng a bűntudat és a vád: minek kellett otthon szülni? Ahogy Martha is mondja egy adott ponton: Az én testem! és annak a vágya, hogy ezt uraljuk áll szembe társadalmi elvárásokkal.
Wéber Kata, állandó alkotótársa Mundruczó Kornélnak és nem véletlen, hogy az ő forgatókönyve alapján készült a film, mivel valós élettapasztalatot dolgoz fel, ez pedig süt az egész filmről. Azt hiszem, ez egy olyan téma, amit tényleg egy nő tud igazán elmesélni. Tény, hogy ez legalább akkora veszteség egy leendő apukának, és a családnak is, de nem lehet összehasonlítani azzal, amikor valaki a saját testében táplál egy kis lényt, érzi, ahogy mozog, megszüli, majd nem tudja megélni az anyaságát.
Hosszú és fájdalmas út következik a feldolgozás, a gyász nem éppen könnyed útvonalán, amelyet aztán nagy felismerés követ. A film képileg is szépen bemutatja a gyógyulás metaforáját, a folyamatosan épülő híddal, amelyen aztán Martha szét tudja szórni lánya hamvait, ezzel is elengedve őt és a fájdalmát.
A legjobb talán az, ebben a filmben, hogy bár azt várnánk, hogy pont Martha fogja szavakba önteni a fájdalmát, azonban ez elmarad, itt nincs helye szájbarágásnak. Csak apró jelek, utalások mutatják, éppen min megy keresztül. Körülötte mindenki dühös és szomorú, perre megy a bábával: igazságot akar. Martha pedig csak nyugalmat és megérteni, ami vele történt. Ez a csendes és fájdalmas felismerésekkel teli út végül egy csodás monológban csúcsosodik ki, ami igazi keretet ad a filmnek.
Nem is lehetne más a befejezés, hiszen ez egy magányos harc volt Marthanak, mivel senki se élte át, tudta pontosan ő min megy keresztül. Önmagának kellett megbocsájtania és rátalálni a békére és szembenézni a veszteségével ahhoz, hogy igazán lehessen jövője.
