fbpx

„Régebben néha éreztem azt, hogy én vagyok a női kvóta” – interjú Kemény Zsófival

Kemény Zsófi kiemelkedő karaktere a női slammer szcénának, de költői, írói munkái is sokak számára ismerősek lehetnek. Olvassátok el a vele készült interjúnkat, melyben saját meglátásairól kérdeztük egy férfiak uralta szakmában kialakított és kialakítható női szerepről.

Milyen felnőni egy művész családban? Ez áldás vagy inkább átok? Értek emiatt sztereotípiák? 

Szerencsém van, mert az egész gyerekkorom nagyon jó volt, de ez valószínűleg nem a szüleim foglalkozásával függ össze, hanem a csillagállás volt megfelelő. Meg hogy van egy másfél évvel idősebb nővérem, szóval végig volt egy beépített játszótársam. És hagytak minket játszani. Nem volt tévénk, se számítógépünk, se mobilunk, viszont volt rengeteg hangszerünk, rengeteg könyvünk, színesünk, festékünk, meg egy kis kameránk. Szóval olyan körülményeket teremtettek nekünk, hogy ha nem akartuk halálra unni magunkat, kénytelenek voltunk folyamatosan csinálni valamit: rajzolni, festeni, dalokat és meséket írni, meg színdarabokat, és persze el is játszani őket, és időnként filmre is venni. Amikor elkezdtem olyan kamaszverseket írni, amiket be is küldtem diákíró-pályázatokra, álnevet használtam, hogy biztos lehessek benne, hogy azoknak, akik elbírálják, a verseim tetszenek, nem a szüleim. És persze biztosan van olyan ember, aki azt gondolja rólam, hogy nagyon sok előnyöm volt a szüleim nevéből, és biztosan igazuk is van, de nem élhetek úgy, hogy folyton ezen tépelődöm.

A magyar slam poetry kultúrában kimagasló eredményeket értél el. Egy ilyen férfiakkal teli környezetben, te hogyan tudod megélni a nőiességedet?

Mikor 2012-ben slammelni kezdtem, nem volt ritka, hogy egy-egy slam-versenyen egyedül én voltam lány. A magyarországi slam-mozgalom alapítói elsősorban rapperek voltak, például Süveg Márk és Závada Péter (vagyis az AkkezdetPhiai) vagy Gábor Tamás Indiana, aki egy freestylerap-bajnok. A rap pedig egy nagyon fiús műfaj. A slam épp a rap egy szelídített formája: zene nélkül, nem pusztán a vad nyelviségre-ritmusra alapozva kell kiállni a színpadra, és megragadni három percre a közönség figyelmét. A fiúk bátrabbak az ilyen kiállásokban. De lassan a lányok is kedvet kaptak a műfajhoz, ma már néha az ötven százalékot is eléri az arány. Régebben néha éreztem azt, hogy én vagyok a női kvóta, vagyis a szervezők meghívják a kedvenceiket, plusz kötelezően egy lányt (engem). De folyamatosan igyekszem elhessegetni ezt a lehúzó gondolatot, és elhinni azt, hogy nem kvótaként hívnak, hanem mert tetszik nekik és a közönségnek, amit csinálok. Amúgy elég nagy buli volt sok, nálam pár évvel idősebb fiú között egyenrangúként jelen lenni. És arra is hamar rájöttem, hogy nem kell túlinni, túldohányozni és túldumálni őket, elég élvezni a társaságukat, és tanulni tőlük. Velük könnyen elfelejtettem, hogy a gimnáziumban nem tartozom a sztárlányok közé, mert túl magas vagyok, túl vékony és túl sokat olvasok.

Az alkotásod során befolyásol a női lét? Fontosnak tartod, hogy ez jelen legyen a műveidben?

Fiúk és lányok épp annyira különbözünk a színpadon is egymástól, mint a színpadon kívül, mármint mindenki mindenkitől. A lányok eleinte talán jobban vonzódtak a magánéleti témákhoz, kevesebb indulat és több játékosság volt bennük. Ezt kontraproduktív lenne tagadni. De a téma és stílus nemi különbsége szerintem nagyban az elvárásból fakadt. Ha semleges lett volna a terep, senkiben nem merült volna fel ez a megkülönböztetés. És ez persze nem jelenti azt sem, hogy a fiúk ne slammelnének gyakran a szerelemről vagy a lányok ne buknának ki rímekben egy-egy bosszantó közéleti-közérzeti helyzettől. Én is erről a kettőről írok leggyakrabban. Meg persze tematizálom magát a női létet is: csak leginkább úgy, hogy miért is nem tartom validnak elválasztani a nőit és a férfit.

kemény zsófi
Fényképezte: Bokor Krisztián

Miket tapasztalsz nőként a hazai írói szakmában? Milyen megbélyegzések érnek? Megosztanál velünk olyan helyzeteket, amikkel különösen nehezen tudtál megbirkózni?

Én nem vagyok tipikus „női író”, vagyis a témáim nem a hagyományos „női témák”, nem mikrotörténetek, nem érdekel különösebben a test (ezen belül a női test) működése stb. Az első regényem (Én még sosem) elsősorban a kommunikáció nehézségéről szólt, tizenkilencévesen egy gimis háromszögtörténetbe fogalmaztam bele azt, amit akkor gondoltam a világról. A második regényemben (Rabok tovább) párhuzamot vontam egy elképzelt budapesti forradalom és egy bántalmazó szerelmi kapcsolat között, a harmadik, megjelenés előtt álló regényemben (Az aranykor fénykora) azokat a gondolati csapdákat térképezem fel, amikbe a különböző drogok és öngerjesztő szorongásos folyamatok hatásai alatt belezuhanunk. Az egyes számú megbélyegzés pedig a csípőből lekicsinylés, a keményzsófikázás, vagyis hogy eleve nem vesznek komolyan, eleve másképp állnak egy huszonéves lány regényeihez, mintha egy komoly, huszonéves férfi lennék. Mit mondhatna egy lány egy forradalomról? Mit tudhatok én a drogokról? És elsősorban hogy merészelem nem ezerszázalékig komolyan venni magamat és a témáimat, urambocsá, hogy merek néha ironikus lenni, vagy (ki se merem mondani) vicces?

Mit gondolsz a hazai kortárs irodalomról, annak női oldaláról? Érzékelsz benne fejlődést?

Azt gondolom, hogy gazdag, csodálatos és izgalmas. És egyre több szellemes, felkészült és extratehetséges nő van, aki meg tudja oldani úgy az életét, hogy beleférjen néhány nagyszabású és nagyszerű mű megírása is az idejébe. De minőségileg Árva Bethlen Katához vagy Nemes Nagy Ágneshez képest nem érzékelek fejlődést.

Mi a véleményed a feminizmusról itthon? Szerinted mik lehetnek a megoldások annak érdekében, hogy ez ne egy szitokszó legyen?

A feminizmusról, mint mozgalomról, nem tudok eleget. Igyekszem követni azokat a témákat, amiket a feminizmusról gondolkodó emberek nyilvánosan megvitatnak egymással néhány könnyen hozzáférhető platformon. Hétköznapi feminista vagyok, olyan, aki egyenjogúnak tartja a nőket és a férfiakat, és gyakran hökkentek meg embereket azzal, hogy kikérem magamnak a pozitív diszkriminációt is. Szerintem az a megoldás, ha úgy élünk, hogy nem fogadjuk el, hogy kevesebb figyelem, tisztelet, értékelés járna nekünk, mint bárki másnak. És közben erősen törekszünk arra, hogy mi magunk se diszkrimináljunk vagy ítéljünk el másokat, semmilyen külső vagy veleszületett jellegzetessége alapján. Hülyének nézni viszont szabad.

Én kívülről úgy látom erős és inspiráló érték, amit képviselsz. De vajon hogyan tudjuk itthon elérni, hogy nőként is legyen hangunk?

Na erre egyszerű a válaszom: eleget kell hallatni. Ha elmondjuk, amit akarunk, előbb-utóbb lesz olyan ember, aki meghallgatja, és aki válaszol is rá.

Szerinted mik lehetnek „jó gyakorlatok”, hogy a nők nőkre ne ellenségként, hanem partnerként tekintsenek?

Az első, amit tehetünk, hogy itt se válasszuk szét magunkat nemek szerint, és arra törekedjünk, hogy emberek emberekre ne ellenségként, hanem partnerként tekintsenek. Ha nem lenyomni akarjuk a másikat, hanem csodálni a személyiségét, a munkáját, a törekvéseit, és ha tudunk, segíteni neki, és persze adott esetben mi is elfogadjuk a segítséget, akkor minden rendben lesz.

Borítókép forrása: Bokor Krisztián

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek