fbpx
Mivel a február 7-14 közti időszak a házasság hete, én pedig immáron második alkalommal vagyok kénytelen az esküvőnk szervezésével kapcsolatos teendők közt vergődni, így engem ért az a kétes megtiszteltetés, hogy egy pasi macsós szemszögéből számoljak be… bármiről, ami egy macsós pasi eszébe juthat az esküvőszervezés kapcsán.

A házasság hetének hivatalos honlapja szerint a házasság „Isten csodálatos ajándéka és gondoskodása az ember számára, amelyben a felek megtapasztalhatják a feltétel nélküli szeretet, a hűség és az őszinte megbocsátás értékét egy nekik rendelt, de nem tökéletes társon keresztül.” Okké. Szóval ez a hivatalos álláspont fundamentuma, A Kinyilatkoztatás, A Szentmondat, ami minden cinizmusom ellenére azért valahol mégis szimpátiát érdemlő definíció. Egyrészt azért, mert nem tudtam nem észrevenni azt az óvatos, mégis sokatmondó feltételes módot, mely nem előírja, csupán megengedi, hogy két ember kibonthassa a feltétel nélküli szeretetet, hűséget és az őszinte megbocsátást tartalmazó csodálatos isteni ajándékot. Nem megfeledkezve így azokról, akik az 50 százalékos eséllyel bekövetkező válásukig ezeket a jóságokat csak alig, vagy egyáltalán nem tapasztalják meg. Másrészt pedig irányadó a „társ” szó használata, elvégre legyen valaki bármennyire is bigott, kénytelen lesz előbb-utóbb megbarátkozni a gondolattal, miszerint a házasság nem férfi és nő jogilag elismert életközössége, hanem két társ hivatalosított kapcsolata.

A rövid mondatelemzési intermezzot követően azonban szeretnék inkább néhány szót ejteni az esküvőszervezés örömeiről (gyötrelmeiről), a várakozás fokozódásáról (mikor lesz már vége??!!?!?44) és arról, mindez miként foghatja szorosabbra két ember kapcsolatát (veszekedés 0-24). Ugyan hiába lenne macsó és vagány elintéznem az egészet egy félvállról vett írásos legyintéssel, minden kellemetlen tényező ellenére nem tartom csajosnak meg puhánynak elismerni, hogy igenis foglalkoztat a szervezéssel kapcsolatos teendők listáján felsoroltak szisztematikus kipipálása. Mutassa pillanatnyi kedélyállapotom néha bármennyire is az ellenkezőjét.

Ez ugyanis az az optimális esetben néhány hónap, amikor két egymás irányába elkötelezett ember valami ismeretlenen keresztülvágva kívánja elkezdeni kapcsoltuk új, következő szakaszát. Hogy mi értelme van az egésznek, azt régebben még én sem értettem, hiszen ki az az épelméjű, aki 4-5 konstans idegeskedéssel töltött hónapot szentelne egy kétes kimenetelű buli megszervezésére, amiről a meghívottak fele ráadásul majd úgy fog távozni, hogy „te, a krémesnek a habja szerinted se volt elég édes?” vagy hogy „neked is feltűnt, hogy 23:30-kor kellett volna érkeznie a tortának, ehelyett 23:32-kor hozták ki, ráadásul nem is volt az ÉN kedvenc ízesítésemben?”. Félúton élet és halál közt azonban megvilágosodtam, hosszú hónapok óta először tisztán látom már, hogy az egész felhajtás nem más, mint egy izgalmakkal teli teszt, egy viharvert köntösbe bújtatott próbatétel, egy a két fél összehangolását célzó vizsgafeladat. A szervezés így jobb esetben minden idegtépő pillanatával együtt is izgalommal fűszerezheti meg bármelyik kapcsolatot, különösen ezekben a tudjuk milyen vírus által uralt időkben. Persze az egész tele van kínnal és keservvel, és a trendeket elemezve a kitűzött dátum közeledtével ezek nemhogy ritkulni nem fognak, de úgy összesűrűsödnek majd, mint annak a rendje. Meghívók, virág, díszítés, ruha, zene, étel, ital, ülésrend, időbeosztás, süti, torta, evőeszköz, SZALVÉTA. Nem vicc, a szalvéta színével és hajtásával kell foglalkoznia a párnak életük egyik legfontosabb pillanatára készülve.

Épp ezért tartom minden alkotóelem közül a legfontosabbnak azt, hogy az irgalmatlan mennyiségű változó közepette legyen az egyenletben két kiismerhető állandó: a pár, egy rakás empátiával, türelemmel és megértéssel a másik iránt. Mert lehet, hogy számomra az alkalom zenei és fénytechnikai aspektusa a leglényegesebb, és minden egyes alkalommal apu ökölbe szorult keze vagyok, ha egy újabb asztaldísszel vagy virágtartóval kapcsolatos kérdést dugnak a képem alá, de ha késik, majd pedig pontatlan a meghívók kinyomtatásával megbízott cég kommunikációja, bátran állok választottam mellé, és súgom gyengéden a fülébe: mekkora ízetlen csírák! Ez persze nem azt jelenti, hogy a remélhetőleg májusban sorra kerülő esküvőnk körüli teendőkhöz való hozzájárulásom kimerül a különböző dolgok leugatásában, pusztán igyekszem, pontosabban igyekszünk saját preferenciáink szerint szétosztani az elvégzendő feladatokat. Olyan az egész, mint egy kooperatív társasjáték, ahol csakis eredményesen együttműködve, ki-ki a maga terepén a maximumot nyújtva lehet győzelmet aratni. Együttműködés, összhang, csapatmunka. Ha mindehhez az kell, hogy leugassak valakit, hát seperc alatt leugatom, ha végig kell kóstolnom a világ összes cukrászdáját a tökéletes málnás-habos-joghurtos-csavart-tekert csokireszelékes álomcsoda megtalálásához, hát végig kóstolom. Ha pedig néhány megnyugtató szó kell a stressztől gyötört másik felem lelkének, mert a plafonról lelógó selyem akármi nem tüzes krómoxidzöld, hanem eozinzöld, fogok egy szótárt, értelmezem a hallottakat, és megnyugtatom, hogy „nemtökmindegy?”

Amennyiben a leírtakból más nem is, az azért talán kivehető, hogy furcsa, kaotikus és önellentmondásos egy időszak ez, ami különböző szélsőségek közt taszigál ide-oda. Egyszerre izgalmas, mégis stresszes, felvillanyozó, majd rögtön lámpát oltó pillanatok váltják egymást gyors egymásutánban. Miközben élvezettel válogatom össze az estére szánt zenék listáját, 5-7 percet agonizálok a számok fölött, elképzelve minden egyes vendég potenciális reakcióját. A világ legötletesebb ötletéből fél másodperc alatt lesz képtelen hülyeség, az addig sziklaszilárdnak hitt megoldásból pedig valami, ami se nem szikla, se nem szilárd, sokkal inkább puha, és tartástalan. Ezekben a talajvesztett pillanatokban vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy ez a nap úgyis rólunk és nekünk szól, mindenki minket fog ünnepelni, a legfontosabb pedig az, hogy MI jól érezzük magunkat, a helyzet azonban az, hogy ezek közül legalább egy, maximum három állítás ordas nagy kamu. Igenis el kell fogadnunk, hogy lesznek malőrök, lesznek nem várt ballépések és hirtelen felmerülő stresszes helyzetek, ezek azonban a mi közös malőrjeink, nem várt ballépéseink és hirtelen felmerülő stresszes helyzeteink lesznek.

És minden felesleges maszlagot lefejtve a lényeg ez. Legalábbis szerintem ez kell, hogy legyen. A sikereken és bukásokon alapuló egységgé kovácsolódás. Persze, ha kívánhatnék egyet Isten csodálatos ajándékával kapcsolatban, akkor alakuljon lehetőleg minden úgy, ahogy azt előzetesen elterveztük, üljenek a gegek, működjenek a programok, legyenek finomak a torták és a sütemények, a vendégek pedig érezzék magukat a lehető legjobban, vagy legalább ne fanyalogjanak, de ha mégis, azt csinálják inkább otthon a négy fal között!

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek