fbpx

Egy nő átlagos napja férfi szemmel

A gyengébbik nem tiszteletére szervezett tematikus hónapunk egyik záróakkordjaként megkíséreltem beváltani titkon minden férfi magassarkú cipők viselésével, szoknyák hordásával és szebbnél-szebb sminkek felvitelével kapcsolatos álmát.

Vagyis úgy eltölteni egy napot, ahogy azt egynéhány utamba kerülő „hogyan tölti egy átlagos nő a mindennapjait” felütésű cikk, valamint saját, előítéletektől a lehető leginkább mentes elképzelésem megfogalmazta.

Még mielőtt belekezdenék a minden tudományosságot mellőző, és reprezentatívnak cseppet sem csúfolható teszt rövid leírásába és kiértékelésébe, szeretném leszögezni, hogy a közszolgálati televízió néhány évvel ezelőtti tájékoztatása ellenére nem gondolom, hogy az asszony, vagy úgy nagy általánosságban a nő verve jó, ha és amennyiben elmulasztott vacsorát készíteni az urának. Sem azt, hogy különösebb megbecsülést érdemelne, ha bírja a karikás ostorral történő, hangos kurjantgatások kísérte gyepálást. Noha távol álljon tőlem, hogy bármilyen téren is egyenlőnek tartsam a férfi és a női nemet (amennyiben abból a feltevésből indulok ki, hogy minden ember különböző, egyedi, megismételhetetlen), elég víz folyt már le a Dunán ahhoz, hogy leegyszerűsítő sztereotípiák mentén maximum csak statisztikák készüljenek, személyes vélemények ne.

Ironikus, az előző kijelentésemet arcul köpő módon én most valamelyest azért mégis ezt tettem, hiszen a tesztnapom alapjául választott források tanúsága szerint alapvetően nincs nagy különbség egy hasonló élethelyzetben lévő férfi és nő mindennapja közt. Ahogy egy átlagos felnőtt férfi felkel, elkészül és munkába indul, úgy a nők nagy része is hasonlóan tesz, noha jelentős különbség mutatkozik az előkészületekkel töltött percekbe foglalt részfeladatok megoszlásában. Ott aztán nemtől függetlenül kisebb-nagyobb hatékonysággal némi munkavégzés, internetes szörfölés és vicces macskás videók megtekintése történik, előbbi többnyire pénzkereseti, utóbbiak pedig önfejlesztési célzattal. A munkaidő végeztével aztán egyéni preferenciák és egyéb kötelezettségek szerint nagyrészt bevásárlás, edzés és gyerekfuvarozás következik, hogy az egészet némi esti lazítás, tévézés, főzés, majd pedig a jellemzően este 10 és éjfél közé eső lefekvés zárja keretbe.

Nagyjából így fest egy átlagos 21. századi ember napja, és ha mindettől nem csapódott volna elég meredeken a földbe az olvasó izgalomszintje, akkor jövök a képbe én, aki cikket kíván szentelni mindennek úgy, hogy a tudjuk milyen vírus következtében nincs fix munkája, az általános létbizonytalanság miatt gyereke, a korlátozások miatt pedig edzőterme. Amikor a fenti cikk javaslata szerinti 8 perces zuhanyozás felénél mindez tudatosult bennem, először komolyan fontolóra vettem, hogy amolyan „ott csessze meg a fene!” felütéssel dobjam sutba az egészet, csak aztán eszembe jutott, hogy a kellemetlen körülmények okozta űrt simán kitölthetem képzeletem „csajos” dolgokról alkotott szüleményeivel. Sütögetéssel például, szépítkezéssel, takarítással, kacagó kisbabákról való fantáziálgatással.

A fehérjeporos sajttorta már a hűtőben hűlt, a répás-almás muffinok pedig kellemesen emelkedtek a sütőben. Letudtam az éppen esedékes porszívózást, illetve kihasználtam, hogy a mosogatási technikámat unos-untalan kritizáló menyasszonyom épp dolgozik, így „ha már lúd, legyen kövér” alapon vagy nyolcszor mosogattam el. Már épp kaptam volna az első utamba kerülő rúzsért, szempillaspirálért és púderpamacsért, amikor eszembe jutott, hogy az én előítéletektől mentes elképzelésem egy átlagos nő mindennapjáról pontosan olyan előítéletekkel teli, mint bármely vérkonzervatív, az 50-es években ragadt emberéé, aki szerint a nő a konyhába való, ha pedig kimerészkedik onnan, ajánlott, hogy partvissal a kezében tegye. Vagy legalább hozzon egy hideg sört.

Nem állítom, hogy a ráébredéstől nem szökött fel a torkomon egy egészen aprócska hányás, hiszen hogy is várható el a társadalom egészétől a nőkkel kapcsolatos negatív sztereotípiáktól történő elszakadás, ha a legelső dolog, ami eszembe jutott egy „csajos” nappal kapcsolatban az, hogy rúzs. És persze védekezhetnék azzal, hogy a cikk olvashatósága, meg poén, meg, hogy a nők valószínűleg a kanapén tespedve, sörrel a kezükben képzelik el az átlagos férfit, csak ugye van-e értelme félvállról venni az elmúlt években a közbeszédet leuraló nemek közötti egyenlőtlenségről folyó diskurzust?

A kérdés költői, hiszen nincs, álljak bármennyire is szkeptikusan például az úton-útfélen hangoztatott nemek közötti bérrés témaköréhez vagy a Me Too-mozgalom minden veleszületett pozitívuma ellenére nem ritkán káros jelenségéhez. Nem véletlenül fogalmazok nyakatekerten és óvatosan, hiszen a téma érzékeny húrokat penget, és gyakran hajtja extremitásokba az embert, legyen szó bármelyik félről is. Ez a fajta, „ha nem osztod a véleményem, az ellenségem vagy” attitűd persze nem témaspecifikus, mert bármerre nézek, akármerre fordulok, valaki biztos az arcomba fogja üvölteni.

Üvöltés és szétszakadás helyett azonban lehetne mondjuk higgadt, a vita ismérveit tiszteletben tartó diskurzust is folytatni. Olyat, ami túlmutat azon, hogy „örüljenek, hogy szavazhatnak”, vagy hogy „a pasi egy nőket molesztáló létforma”, mert ezek mindenben segítenek, csak abban nem, hogy a kétségtelenül létező problémát a lényegénél megragadva szüntethessük meg anélkül, hogy átessünk a ló túloldalára. A túloldalra, ahol vagy te és vagyok én, és hacsak nem egyezik a véleményünk mindenben, úgy semmiben sem vagyunk közös nevezőn. Ebben az egyre erősödő szélsőségek által uralt miliőben eshet meg, hogy bemondásra mennek gallyra például komplett szakmai karrierek az ártatlanság vélelmének teljes figyelmen kívül hagyásával, kormányok turkálnak női méhekben előszeretettel, és elismert előadók mennek bele abba, hogy a nőknek miért nem dolguk annyi pénzt keresni, mint a férfiaknak. Miközben minden adott ahhoz, hogy egyre jobban és jobban csináljuk, sorozatosan vétjük a nagyobbnál-nagyobb hibákat.

Mondanom se kell, hogy ezek a kavargó, összeszedetlennek ható gondolatok teljesen elterelték a figyelmemet a napom elején kitűzött célokról és tennivalókról. Me Too, Cancel Culture, egyik fél, másik fél, a férfi az férfi, a nő pedig nő, ráadásul a család is család. Lehetne inkább minden az, ami, előre kiosztott lapok nélkül. Igen, vannak férfiak és nők, mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne bárkit nemtől függetlenül a személyisége, tettei és gondolatai alapján értékelni. Persze az eltérő biológiai sajátosságok hatással vannak bizonyos társadalmi és egyéni szerepekre, jó eséllyel a nő képes csak utódot hozni a világra, miközben a férfi testi adottságai alkalmasabbá teszik bizonyos fizikai munkák elvégzésére. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a szerepek ne lennének könnyűszerrel felcserélhetők.

Elég, ha csak a saját jelenlegi helyzetemre gondolok, amiben a nő kel fel reggel, megy el dolgozni, majd ér haza este fáradtan, miközben a férfi otthon főz, mos és takarít. Lehet, hogy szokatlan, az átlagostól eltérő, sőt, egyenesen abnormális a szituáció, és mégis, nálunk működik. Mert miközben a „nő keresi a napi kenyérre valót”, a férfi otthon „tespedve” gondolkodhat a leírtakhoz hasonló jelenségeken. Így esett végül, hogy ilyen, és ehhez hasonló gondolatoktól terhelten telt végül csajosnak szánt napom javarésze.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek