Hogyan kerültél közel az íráshoz?
Az első, és minden eddigi kisebb – nagyobb sikerélményem az íráshoz kötődik. Kezdve az édesanyámnak írt levelektől, a magyar érettségitől, az egyetemi feladatokon át, a szövegírói munkakörig és az újságírásig. Bármibe is kezdtem bele, minden út visszavezetett az íráshoz. Mégsem mertem elhinni, hogy ez az én utam. Valamiféle konkrét megerősítésre vártam. Nem bíztam magamban, nem tudtam, hogy képes vagyok-e arra, hogy szavakba foglaljam a másoktól féltett emberi érzéseket. Amikor eljutottam az érzésig, – nincs mit veszítenem, és elindítottam a blogot – a Képmás Magazin tulajdonosa, Molnárné Bánffy Katalin – akinek mindig hálás leszek ezért, – tapasztalat nélkül, az első találkozásunk után, esélyt adott arra, hogy nekik írhassak. A Neked elmesélem mára egy szeretett rovattá nőtte ki magát. Így megkaptam azt a megerősítést, amire régóta vártam.
Milyen indíttatásból indult a blog?
Elkezdtem felkérni azon kisváros lakóit, akik mindig is az életem részei voltak, akiket minden nap láthattam, mégsem ismertem – csak felszínesen, – hogy meséljék el a történetüket. Figyeltek, és én is őket. Érdekeltek a mögöttük rejlő, bennük élő történetek. A ráncok borította arcon már alig látszódó kék szemek múltja, bölcsessége, akinek tulajdonosa még most is úgy ül ki a kertbe a kopott műanyag székre, arccal a nap felé, hogy mosolyog. Ki vagy? Mit tudsz az életről? Mi van mögötted, és miért vagy olyan, amilyen? És ők meséltek – én pedig hallgattam, figyeltem és írtam. (mosolyog)
A „Létezik még az együtt?” kérdése is foglalkoztatott – a blog indulásakor olyan házaspárokat kerestem, akik nemcsak, hogy hosszú évek óta élnek együtt, de jól és szeretetben is. Nem a számok, a mióta volt a fontos, hanem, hogy megmutassák, vannak, akik képesek életben tartani a szeretetet egymás iránt, hogy létezik összetartozás, a könyvekben megírt, de itt a valóságban hétköznapi szürkeségtől sebzett, élő szerelem. Nem volt előttem jó példa, nem volt senki körülöttem, aki elmondta volna, hogy lehet ezt másképp is, hogy nem törvényszerű a különválás, egymás rombolása, hogy létezik, hogy van, akinek megéri odaadni önmagunkat. Egyfajta terápia volt önmagam számára,- a jó példák keresése.
Rengeteg ember otthonába jutottam el, akik történeteikkel biztattak, hitet és reményt adtak – és azt remélem nem csak nekem, hanem másoknak is.
Mi volt a koncepció? Mi motivál?
Megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék hangot adni azoknak, akiket sosem kérdeztek, pedig gyönyörű, megrendítő és értékes történetik vannak a körülöttünk élőknek. A médiában többnyire a híres emberek állnak előtérben, őket kérdezik, ők az érdekesek. Eldöntöttem, én nem őket, hanem a civil embereket fogom kérdezni.
Mindegyik interjúalanyom, aki megnyílt nekem elvitt a saját világába, emlékeibe, múltjából a jelenébe – folyamatosan fejlődöm általuk.
Hiszek bennük, abban, hogy a valódi, emberi szavak, tapasztalatok, olyan civil emberektől, akik ha számtalan kanyarral is, de megtalálták az útjukat, akiknek a történetéből tanulni lehet, akiktől erőt, tapasztalatot lehet gyűjteni, bárkinek segítséget, vigaszt, és barátságot nyújtanak.
A sikerorientált, és tökéletességet hajkurászó napjainkban, kerestem a valódit, az igazat, az olyan embereket, akik még másban nőttek fel, mást láttak. Érdekel az élet apró örömeinek, még nyolcvan évesen is örülni tudó nagymama. Az itt mesélő emberek átadnak a lelkükből, az élettapasztalataikból valamit, ami megfogja, meghatja az olvasót, aki remélem minden egyes történetből „magával visz” valamit. A történetek hitelessége, eredetisége és mássága abban rejlik, hogy minden egyes történetmesélő arccal és névvel adja magát az írásokhoz, vállalva szavai igazságát és sebezhetőségét – mindezt úgy, hogy a történetek E/1-ben íródnak, ami még közvetlenebbé, átélhetőbbé teszi a mondanivalót és amikben így, én is ott vagyok. Az írói stílus, és a stilisztikai pontosság pedig nagyon fontos nekem, hogy egyszerre legyen a tartalom közvetlen és elegáns, ami mellett hasonló hangsúlyt fektetünk arra, hogy a mesélő valódi énjét eredeti, professzionális és retusálatlan fotókon mutassuk be.
Hogyan találod meg ezeket az izgalmas embereket? Nem nehéz néha szóra bírni őket?
Mikor leülünk egymással szemben, és az interjúalanyom megkérdezi, hogy hogyan találtam rá, a legtöbbször nem tudom a választ. Érdekes, hogy azokkal az emberekkel, akikkel kapcsolatba kerülök, olyan, mintha már régóta ismernénk egymást. Így a beszélgetés folyékonyan, sokszor az interjú szituációt elfelejtve zajlik… Én is adok magamból, és tiszta szívvel kérdezek, tele elfogadással, nyitottsággal, szeretettel.
Hogy látod magad mondjuk 5 év múlva? A blog töretlenül ott lebeg a jövőbeli terveid között?
Szeretnék bátrabb lenni. Jobban hinni magamban. Legalább úgy, mint az írásban, a benne létező lehetőségekben, történetekben, érzésekben. Az egyik legboldogabb pillanatom volt, mikor életemben először, valaki mindenféle ok, kapcsolat nélkül hitt bennem. Én is így szeretnék hinni magamban. A cél, hogy adjak annak az olvasónak, aki megtisztel azzal, hogy elolvassa az írásaimat. És cél az is, hogy kialakuljon egy olyan csapat, akik szintén szívből, elhivatottan írnak, akik szívesen járják az országot velem együtt, és írják le a körülöttünk élő történeteket, azért, hogy meséljünk egymásnak, hogy megismerjük egymást – azt, hogy az élet egyikünket sem kíméli, mégis mi is tarthatjuk az arcunkat a nap felé.
