fbpx
Tanulságos oktatómese egy kihalóban lévő szilárd bolygó cseppfolyós problémakörének árnyékában. Avagy igen, megint a környezetvédelem, igen, továbbra is mentsük meg a bolygót, viszont nem, a Seaspiracy nem a szokványos módot javasolja.

Gyors helyzetjelentés azok számára, akik az elmúlt éveket bekötött szemmel, eldugult füllel, internethozzáférés nélkül, egy hermetikusan elzárt, térerőmentes szobában töltötték, és a fényre merészkedve értetlenül állnak az elmúlt időszak fejleményei előtt: Sziasztok, és legyetek üdvözölve köztünk, a bolygónk pusztul, gyorsan és rendületlenül. Az emberek rosszak, ha sokan vannak, az még rosszabb, ha pedig még annál is többen, az meg már nagyon rossz, tudniillik rengeteget fogyasztunk, állandóan eszünk és iszunk, ráadásul többnyire nem azt és úgy, hogy az akárcsak egy minimálisan is fenntartható legyen. Folyton utazgatunk, mi több, nem gyalog vagy biciklivel, hanem kártékony, üzemanyagfaló acélszerkezetekkel. A borsót a falra, a szemetet pedig a természetbe hányjuk tova, mese nincs, hiszen az elmúlt esztendőt leszámítva életvitelünk nem igazán segítette az otthonunkul szolgáló planéta túlélését. Ha létezne égitest-tippmix, óriási összegeket szakíthatna most az az üdítően vakmerő szerencsehuszár, aki a Föld-Emberiség meccs hajrájában a meggyőző vendégfölény és kényelmes vezetés ellenére pénzt tenne a hazaiak végső győzelmére.

Az így álló, ekképp alakuló és eszerint hullámzó szituról készített dokumentumfilmet Ali Tabrizi „Seaspiracy” címmel, akit a filmben megszólalók rendre bátornak, ugyanakkor botornak és óvatlannak is neveznek. Hiszen a műanyagszeméttel, óriási kiterjedésű olajfoltokkal és kósza halászhálókkal szennyezett vízfelszín sötét, globális kiterjedésű, kizsákmányoló és hosszútávon fenntarthatatlan titkokat rejt. „Jézus… meg… a… Krisztus, hát csak a múlt héten nyolcvanöt dokumentumfilmet csináltak a környezetszennyezésről, nem volt még elég?! Mink aztán értsük, vigyázzunk a bolygónkra, ne írcsuk az erdőket, ne báncsuk az állatokat, ja, tök szar látni, ahogy kivágják szegény orángután alól a fát, oké, köszi, de most már engedj tovább, épp zabálni indultam a Mekibe az asszonnyal, a zsigulim 72-es és százon megáll 7-ben, aztán még talán beugrunk néhány boltba venni valami kismajmokon tesztelt kencét!”  

A sokszor ismeretterjesztős álca mögé bújtatott, fák és erdők kiirtása, valamint a szárazföldi állatok könyörtelen lemészárlása által tematizált dádá-filmekkel ellentétben a Seaspiracy azonban a kollektív tudatban csak „víz”-ként ismert anyag rohamléptékben romló ökoszisztémáját veszi górcső alá. A rendező tavi, folyami, tengeri és óceáni élet iránti szeretete és érdeklődése pedig kolosszális ráeszmélések, gigászi leleplezések és agyeldobós felfedezések sorát adják, megmerem kockáztatni, hogy bárkinek, aki nem ismeretterjesztő könyvekkel kel és fekszik.  Előttem, akinek a környezetvédelemről kialakult képe és ismeretanyaga némi költői túlzással valahol a „műanyagot a műanyagosba – marhahúst, ha lehet, légyszi ne – százhetvenezres krokodilbőr csizmát se” Bermuda-háromszögben kóvályog, egy jól felépített összefüggésrendszeren alapuló, újdonságokban bővelkedő képanyag bontakozott ki. Arról, hogy miért rossz a még rendelkezésünkre álló zöldterületek irtása, és mégis, miért rosszabb a bolygónk felszínének cirka 71 százalékát borító vizek módszeres, nagyipari, egymással a háttérben összekacsintó agyongyepálása.

Pillangóhatás. Na, nem az elmarasztaló kritikai fogadtatásban részesült, Ashton Kutcher főszereplésével készült 2004-es amerikai thriller, hanem az elmélet, miszerint egy összetett rendszerben bekövetkező egyetlen apró változás képes kihatni a teljes struktúra működésére. A Seaspiracy készítője ezt az összetett, oda-vissza működő hatásmechanizmust ugrasztotta el a köznyelvben ismert „egy pillangó megrebbenti a szárnyát a föld egyik pontján, ami óriási tornádót gerjeszt a túlvégen” meghatározástól. Az egyszerű és banális kiindulópont ellenére (hajj, be szépek a vízből kiugráló delfinek, mennyire hullámzik a hullám!) a víz felszínén hömpölygő szemétsziget és a parton gőzölgő bálnatetem kötelezően bevágott képe után nem sokkal a néző egy kémfilmeket megszégyenítő nyomozás kellős közepén találja magát. Különböző háttérszervezetek csúsztatgatnak súlyos pénzeket ide-oda, folynak a megvesztegetések, az erőszakos érdekérvényesítések, a pofátlan eltussolások, az egész olyan, hogy néha a hátam mögé kellett néznem, nem követ-e két gyanús, ballonkabátos alak egy sötét sikátorban, mindezt úgy, hogy egyébként végig a kanapémon hevertem.

A látottak alapján méltánytalanul alulreprezentált témakör, miszerint miért irgalmatlanul fontos megóvnunk a vízi élővilágot a környezetünk élhetőségének fenntartása szempontjából alapos és körültekintő. A rendelkezésre álló bizonyítékok, statisztikák és kimutatások alapján, a logikai érvelés szempontjait figyelembe véve építi fel audiovizuális érvrendszerét. Hogy mi indokolja a legmélyebb óceán legsötétebb pontján megbúvó mikroszkopikus élőlény megóvását, vagy épp a különböző élőlények összetett hierarchiájának fenntartását. Hogy mindezek ellenére, miként játszhatóak ki az élővilág törékeny rendszerének fenntartása érdekében hozott szabályozások és korlátozások, mi több, hogyan dolgozik össze a háttérben a legutolsó illegális halász is az illegális horgászatot elvben megakadályozni hivatott szervezettel.

„Az ivart meghatározó X-Y rendszerben a nők két hasonló gonoszómával (XX), míg a férfiak két különbözővel (XY) rendelkeznek.” Ha ez a randomnak ható meghatározás érzékelteti kellően a Seaspiracy szakmaiságának és érettségének a szintjét, akkor a hasonló témában eddig készült filmek szakmaisága valahogy a következőképp szemléltethető: „A fiúknak fütyijük van, a lányoknak meg puncijuk.” Ki-ki a maga lábközével, de ha lehet, tegyen egy szívességet a készítőknek és a látottaknak, és nézze meg a filmet, ok?

Borítókép: Seaspiracy, Netflix

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek