fbpx

“Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem”- Szabadság, kell nekem? Embersics Judit írása

A szabadság érzésétől előbb-utóbb mindenki szenved. Van, aki azért, mert soha nem tudja meg, mit jelent az – az igazi, mindenre kiterjedő, totális szabadság, csak a számítógép mögül vágyakozik rá mohón; van, aki pedig azért, mert túl sok jutott neki belőle, és a sok lehetőség hirtelen teherré, rémálommá vált.

Norvégia egyik gyönyörű tengerpartján, egy kősziklán ülve, bámulva a naplementébe, elcsukló hangon hívtam fel Anyát.

„Anya. Nem jó ez így. Nem tudom, mit akarok. Ennek nem így kellett volna lennie, egyedül vagyok.”

„Ezt most hagyd abba. Ott ülsz egy gyönyörű ország tengerpartján, és miközben a semmihez sem fogható naplementét nézed, azon keseregsz, mi volt a múltban. Hagyd már a múltat, élj a jelenben.”

Ez a beszélgetés több mint másfél éve volt.

Akkor és ott éreztem először a szabadság kínzó súlyát. Azét a szabadságét, amelyre mindennél jobban, évek óta, sőt, szinte már gyermekként őrjítően vágytam.

Nem számoltam azonban azzal az apró tényezővel, hogy aki sohasem tapasztalta meg a szabadság ilyen fokát, egyszerűen nem fog tudni vele mit kezdeni először. Hatalmas munkába telik megérteni, megszokni, és jól gazdálkodni vele. Van, akinek nem is sikerül, és higgyétek el, nehezebb, mint amilyennek otthonról ez látszik.

Ha nem szokta meg az ember, ha mindig csak kötelességek szegélyezte utakon lépkedett, a vegytiszta szabadság elemi erővel hat rá. Valahogy így tudom elképzelni, amikor egy nép felszabadul a diktatúra alól. Gyakran esett meg a történelemben, hogy nem igazán tudtak mit kezdeni az általuk nem ismert, vagy rég elfeledett szabadsággal…

Nincs ez máshogyan egyéni szinten sem. Hogy kinek mennyi időbe telik, mire eljut ezekig a felismerésekig, az egyén és személyiség függő. Azt is mondhatnám, hogy a totális szabadság komfortzónán kívüli élmény, mely nem mindig kényelmes,  nem mindig örömteli.

Utazásom során én a teljes szabadság megélésében három fázist különítettem el.

Az első fázis a hozott mintákból való dolgozás, melyet így írhatnék körül: hiába vagyok most már szabad, egyszerűen nem tudom kirángatni magamat a múltból, hiszen az ekkora szabadság számomra ismeretlen. Nem mondja meg senki, mikor mit kell csinálnom? Hogyan tervezzem meg így a napomat? Minden csak rajtam múlik?

Nincsen egy sorvezető, ami mentén élhetnék? 

A sok-sok kötelesség, a jövő tervezése teljesen lefoglalt, és észrevétlenül verte bilincsbe kezemet-lábamat, és végül az egész életemet, már kiskoromtól kezdve. Mikor aztán hirtelen lekerültek a láncok, nem is lekerültek, inkább hirtelen letéptem magamról, csak álltam és néztem, és vártam, hogy történjen valami. Vártam, hogy most majd jó lesz. Vártam a mámort, az örömöt, az izgatottságot.

Vártam, hogy érkezzen valami– kívülről. Mert ezt szoktam meg. Mindig társult az életemhez valami, ami kívülről jött, egy elvárás, egy mások által meghatározott cél, egy feladat, egy külső körülmények által megszabott napirend, egy mások által kölcsönadott vezérfonal, amely mentén az életet éltem. 

De most hiába vártam, nem történt semmi.

Mert nem tudtam, minek is kellene történnie, csak azt láttam, hogy elindulhatok a szélrózsa minden irányába, és hirtelen egy vákuum közepén találtam magam: eltűnt minden, amiért addig dolgoztam, s most egy légüres tér vett körül, ahol a lehetőségek sokasága szinte semminek hatott.

szabadság

Ültem a nagy semmiben, fogódzó, sorvezető nélkül, amely egyben a minden volt.

A második fázisba érve aztán elhagytam a múltat, ami nem azt jelenti, hogy elfelejtettem, vagy, hogy nem fájt többé. Fáj az minden egyes nap, de megtanultam élni vele.

Szépen lassan elkezdtem bontogatni a szárnyaimat, elkezdtem élvezni a szabadság szellőjét, lassan lélegeztem tele a tüdőmet vele. Odamentem, ahova akartam, addig maradtam, ameddig akartam. Nem mondta meg senki, mikor, mit kellene csinálnom! Végre nem kellett megterveznem a napomat! Minden csak rajtam múlott! Végre nem volt sorvezető, ami mentén élni kellene! Minden kétségbeejtő kérdés tehát, mely a múltból fakadt, és az elején kínzott, mert nem jött a válasz rá kívülről, átváltozott örömforrássá, káprázatos és izgalmas, felfedezésre váró ismeretlenné.

Ez az utazás legjobb része, hiszen ilyenkor önfeledten lehet élvezni és befogadni az élményeket.

Sajnos azonban törvényszerű, hogy ez a második szakasz is lezáruljon egyszer, kinél előbb, másnál utóbb. Az örömmámor helyét pedig hirtelen ismét átveszik a kéretlen vendégként betolakodó, még kellemetlenebb kérdések:

„Mit ér a szabadság, és a rengeteg élmény, ha nincsen kivel megosztanom?

Mit ér a szabadság, ha az így megismert emberi kapcsolatok nem tartósak?

Hogyan fogok ezek után visszailleszkedni a normális életbe? – már ha akarok egyáltalán, s ha nem akarok, akkor vajon mindig ilyen magányos leszek ezen a szabad úton?”

Mikor tavaly pár napra hazamentem, érkezett az érett gondolkodásra valló mondat egy ismerősömtől: ő azért nem merne ilyet bevállalni, mint, amit én, mert, aki megízleli a teljes szabadságot, már nem fog tudni élni nélküle. Ezt a rizikót pedig ő inkább nem vállalja be.

Meg kell hagyni, ott volt a pont.

„Sors hozta” útitársam példája kiváló ennek szemléltetésére: 5 éve utazik a világban, és ebben az 5 évben 5 hónapnál tovább nem volt még egy helyen. Mikor pedig elhatározta, hogy letelepedik valahol, az egyik pillanatban még Norvégia, a másikban pedig a szülőhazája jelent meg, mint lehetséges ország. Aztán teltek a napok, a hetek, és idővel megint csak ott tartott, hogy akkor a nyári szezont mégis csak végig dolgozza egy harmadik országban.

Akkor vált világossá számomra, hogy ez az ember mélyen belül szenved. A nagy szabadság bekergette őt egy mókuskerékbe, ahonnan már csak segítséggel tudna kiszállni. Hiába telepedne már le valahol, és alapítana családot, egyszerűen a késztetés, hogy mindig újat és újat lásson és tanuljon, űzi-hajtja egyik országból a másikba. Megízlelte, milyen színes és szabad lehet a világ, a letelepedett élet pedig kötődést jelent a napi rutin néha kínzóan egyhangú ismétlődésével.

A lehetőségek agyonnyomták.

Elmondása szerint most elfáradt a felületes, rövidtávú kapcsolatoktól, a sok csalódástól,  a gyökértelenség érzésétől. Senkit nem enged már be a világába. Bezárt.

Csak a család, és a legszűkebb barátok maradtak meg neki. Az évek során mindenki felé nyitott, elmondott magáról történeteket embereknek, akiket örök barátnak hitt, mert éppen akkor az adott szituációban úgy érezte, ezek a kapcsolatok örökké tartanak majd. De nem tartott egyik sem örökké.

Így lett a legszabadabb évei alatt egyre inkább zárkózott, magának való, és így vált számára a szabadság önmaga börtönévé.

Nyilván az, hogy kire hogyan hat ez, személyiségfüggő is, viszont az is igaz, ahogyan azt én is tapasztaltam, hogy mozgásban lenni annyit jelent, nem gyökeret verni sehol.

A totális szabadság megrészegít, elkábít, és aztán már csak azt veszed észre, hogy egyedül róvod az utakat, random kapcsolatok jönnek-mennek, a kötődés nélküli élet és a hontalanság érzése pedig beárnyékolja a jelenedet. Leállnál, de már nem tudsz. Kötődés nélkül, a valahova tartozás érzése nélkül pedig az élet mit sem ér. Kell, hogy tartozz valahová, ahol szeretnek, és viszont szerethetsz. Kell egy nyugvópont, ahol megpihenhetsz, amire azt mondhatod, otthon vagyok.

Kell egy bázis. Kell egy sorvezető.

Mert a szabadság nem azt jelenti, hogy gyökerek nélkül, tervek nélkül, minden nélkül élünk, spontán döntünk minden egyes napunkról. Ez a sodródás.

A szabadság abban rejlik, hogy én döntöm el, milyen sorvezető mentén élem az életemet, és nem más, vagy a külső körülmények.

Minden rajtam múlik –  ez a gondolat már nem lep meg, nem rémiszt többé. Már nem kérdésként fogalmazódik meg bennem, hanem állításként.

Barbi barátnőm megkérdezte a minap, mikor elmondtam neki, miről is írok, hogy mit is jelent a szabadság?

Az utazásom előtt erre azt feleltem volna, szabadnak lenni annyi, mint korlátok nélkül élni.

Most azt felelem, szabadnak lenni azt jelenti, hogy a saját magad által megszabott korlátok között élni a szabadság nyújtotta lehetőségekkel.

Judittól további írásokat itt és itt olvashattok.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek