fbpx

Városi lányként nekem a vidék

30 éve lakom a fővárosban, itt születtem, és nőttem fel, ide köt szinte minden. Mégis, ha megkérdezik, hol szeretném leélni a következő 30-at, már nem biztos, hogy Budapest lenne a válaszom…

Mikor Rami bedobta, hogy írhatnék én is egy Julcsiéhoz hasonló cikket, csak arról, hogy milyen a városban felnőni, tanácstalan voltam. Mert bár Budapesten éltem mindig, nem érzem magamat kifejezetten városi lánynak, legalábbis néhány szempontból nem. Ugyanis a 30 év alatt szinte mindig Budán, kertvárosi részeken laktunk, amiért borzasztó hálás vagyok, viszont így nem igazán tudok nyilatkozni arról, milyen az igazi, városi forgatagban felnőni. Mióta az eszemet tudom, volt kertünk, ahol szórakozásból még sátraztunk is, sosem kerültünk túl messze valamelyik erdőtől, így nagyjából minden hétvégén kimentünk a természetbe. Az udvarunkon állt egy hatalmas diófa, és a szomszédból átlógtak a mogyoróbokrok. Később pedig, mikor egy másik helyre költöztünk, egy kisebb zsákutcában a szomszédokkal olyan viszonyunk lett mintha csak egy faluban élnénk, mindenki kedves és kommunikatív volt, és itt az erdő már olyan közelségbe került, hogy az utca végén konkrétan beleütköztünk, a Hármashatárhegy pedig egy sétányira helyezkedett el. Szóval azt hiszem nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, és életem végéig hálás leszek mindezért a szüleimnek, de a városi életről kevésbé, vagy inkább másképp tudok csak beszélni, mint egy igazi belvárosi gyerek.

Viszont az is igaz, hogy egyik legkedvesebb emlékeim közé gyerekkoromból azok tartoznak, mikor a mamánál voltunk Piliscséven, vagyis igazán vidéken. Ahol együtt szedtük a zsenge borsót, kacagva húzogattuk ki a répákat, és ahol ott volt a legjobb barátom, Dinó kutyus, aki tűrte, hogy a hatalmas kert egyik végéből a másikba rángassam, pedig még alig tudtam járni.. Akkor a vidék beleégett a kis fejembe, mint az egyik legjobb hely a világon.

Én és a nagy Budapest

Azt hiszem a várossal és a vidékkel való kapcsolatom szempontjából mindenképpen kilógok a testvéreim sorából, de lehet, ez korral jár. Mindenesetre a többiek mind nagyvárosokba vágynak, vagy legalábbis nem tudják elképzelni, hogy vidéken éljenek. Számomra viszont az az elképzelhetetlen, hogy a belvárosban éljek. Nem tagadom, rengeteg előnnyel jár ennek közelsége, viszont zsúfoltsága, zajossága sosem vonzott. Imádom Budapest építészetét, hogy minden séta alkalmával új részleteket fedezek fel, szeretek a Bartókon kiülni egy kávéra, de akárhányszor az igazán belvárosnak mondott részeken töltök hosszabb időt, egyszerűen várom, hogy hazaérjek a zöldövezetbe. Lehet azért, mert ebben nőttem fel, de az is lehet, hogy a személyiségem lett ilyen, ezt valószínűleg már sose tudom meg, csak így van és kész. De bennem él ugyanakkor a pesti lány is, aki elájulna egy disznóvágás láttán, pusztán csak állatok iránti szeretetből kikészülne a legtöbb ilyen eseménytől, és akit boldoggá tesz a zabtejes specialty kávéból készült cappuccinója a Kelet kávézó teraszán. Ennélfogva kicsit valahogyan tartozom mindenhova a szívem szerint, legyen az város, vagy vidék.

Városi lányként nekem a vidék
Fotó: Tajnay Dorottya, Gemenc
Én és a vidék

Mit érzek, ha vidékre megyek? Békét, csendet, megnyugvást. Mikor a hosszúhétvégét Gemencen tölthettem, és a Dunán kajakoztunk, figyeltünk minden zajra, ami a fák közül hallatszódott, hátha látunk valami állatot. Ilyenkor letettük a lapátokat és csak figyeltünk. Ott, a víz közepén nem volt semmi más, csak mi, a kiáradt Duna vizébe nyúló fák, és a madarak csicsergése. Számomra ezt az érzést a város egyetlen négyzetcentije se tudja felülmúlni. Annyira vágyom erre a fajta csendre és arra az elképesztően jó levegőre, hogy azt szavakba nem tudom önteni. Azt viszont igen, mikor egy hasonló vidéki útról hazatérek és Kelenföldön arcon csap a nagy magyar valóság és az első villamosra szállásnál lefaszoz meg lekurváz egy hajléktalan… Ilyenkor csak egy gondolatom van: „A francért élek én még mindig itt?”

Persze aztán ez elcsendesedik és tudom értékelni a nagyváros előnyeit is. De az biztos, hogy a lelkem elvágyódik. Vágyik egy saját kiskertre, magam termesztett zöldségekkel, vágyik egy patakra vagy tóra a telken túl, az erdőre a közelben, vágyik a vidéki friss levegőre, vágyik még közelebb lenni a természethez. Szóval bár életutamat tekintve minden bizonnyal városi lánynak számítok, ha őszintén válaszolnom kéne a kérdésre, hogy hol képzelem el a következő 30+ évemet, akkor nagy valószínűséggel a válasz nem Budapest lenne.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek