1994 márciusában egy körülbelül 60 000 fős városban születtem, Zalaegerszegen. Ekkor már épült a házunk Nemesszentandráson, ahol előtte az apai dédszüleim éltek. 10-ből fél ember se tudja általában, hogy hol van ez a falu, nekik úgy szoktam segíteni, hogy Búcsúszentlászló mellett pár kilométerre. Ilyenkor földrajzilag még mindig nincs meg, miről beszélek, de azt már tudják, hogy Bödőcs Tibor is itt nőtt fel. Következő kérdésük, hogy ismerem-e? „Naná hogy, az anyukája volt az általános iskolában az egyik osztályfőnököm!” – hibázom el mindig ezzel a válasszal. Ugyanis itt mindig elkerül rólam a rivaldafény. Amit most nem hagyok! Elmesélem, milyen klassz helyen voltam gyerek.
Nemesszentandrás egy község, egy dimbes-dombos zsákfalu, területe nem több mint 5,46 km2, és 2019-ben csupán 265 fő volt a népessége. Bár gyerekkoromban ez nem volt ennyire számszerű, helyette volt Ica néni, Erzsi néni, Pista bácsi, Marika néni, Jancsi bácsi, és még pár szívemnek kedves személy a szomszédságból, akikkel gyakrabban találkoztam, mint a falu másik végében élőkkel.
Azt hiszem, 4 éves voltam mikor odaköltöztünk. (Most nincs idő megkérdezni Anyuékat, úgyhogy maradjon 4 plusz, mínusz egy, de azért Anyu, mikor ezt olvasod, légyszi szólj, ha javítsam). Szóval az biztos, hogy az oviba még bejárós voltam, mert azt Zalaegerszegen kezdtem, de az általános iskola már pár kilométerrel közelebb került, Búcsúszentlászlóra. Apró gyerekként természetesen nagyon élveztem, hogy tengernyi fű, fa, bogár vesz körül és sokat lehetek a természetben. Ráadásul volt egy dalmata kutyánk – tudom, minden gyerek álma -, aki a legjobb gyerekkori társaságom volt. A barátaimmal rengeteget és egyfolytában bicikliztünk. Anyai nagyszüleimnél, illetve unokatesóméknál pedig mindig többféle állat élt: malac, nyúl, macska, csirkék, kutya. Sok időt töltöttem el itt, és a mai napig kedves emlékekként őrzöm azokat a perceket.
Mivel kábel tv-nk egy darabig nem volt, és a faluban csak 3 adót fogtunk, gyerekként sokáig nem tudtam, mi az a Minimax. És cikinek éreztem, hogy oviban nem tudtam, ki az a Clifford, és egy részt se láttam a Varázslatos Iskolabuszból. Aztán mikor vittem a műanyagoroszlán állatkáimat, amiért mindenki rajongott vagy titokban az asztal alatt vágtunk bele a hajunkba, egyből elmúlt a hiányérzet. Bár bevallom, VHS kazettáim voltak, rongyosra néztem a 102 kiskutyát, az Oroszlánkirály 2-t, a Pollie-t, ja és Apukámmal a Bátor lovacskát.
Vannak Zalaegerszegre utazásról is kedves emlékeim, amikor korán reggel, még sötétben szaladunk a buszra Anyukámmal, mert ő télen nem szeretett vezetni. Fogta a kis kezem és kérte, hogy siessek, mert már látszódott a távolban a busz reflektorfénye. Szedtem én a lábaimat, de nem csak akkor, hanem később is, amikor már egyedül jártam Zalaegerszegre gimnáziumba. Elképesztően nehéz volt mindig elérni a buszt. Mert míg a nagy Budapesten rossz esetben 5 percenként járnak a járatok, Nemesszentandráson kétóránként volt lehetőséged egyet elcsípni, amiből minden második a tőled távolabbi buszmegállóban állt meg. Ez 10 perc volt gyalog, de ilyen helyzetekben száz évnek éreztem, és magamban bosszankodtam, hogy miért a világ végén lakunk.
Akkoriban el nem tudtam képzelni, hogy Zalaegerszegnél van nagyobb város. Nagyon menő volt a Cinema City-be járni filmet nézni, vagy csak szimplán bemenni „Zeg”-re, és ott tölteni olyan dolgokkal az időd, mint például a Mc Donald’s-ban töprengeni az élet értelmén. Legkedvesebb gyorséttermem volt akkoriban. Mondjuk más nem is volt. És mekkora mázli, hogy a nővérem ott dolgozott! Megszámlálhatatlan mennyiségű Happy Meal menüből megmaradt játékot kaptam tőle. Míg másoknak Kindertojás figura gyűjteménye volt, nekem Mc Donald’s ajándékok sorakoztak a polcon. Aztán később a mekit (csak így hívtuk, ilyen lazán: meki) felváltották a koncertek meg a kocsmák, ahol már más kontextusban elmélkedtünk a világ kérdéseiről. Rengeteg magyar, alternatív rock zenekar koncertjén jártam. Otthon zenét tekintve vagy ez volt, vagy a söjtöri diszkó, amit a következő mondatrésszel nem minősíteni szeretnék, de soha nem volt az én asztalom. Bár akkor most bevallok valamit. Titkon kívülről fújom a hegyibuliknak hála a Bikini összes dalszövegét, van aláírásom a Groovehouse tagjaitól, illetve láttam Győzikét élőben a Romantic zenekar keretein belül. Sőt, Republic és Irigy Hónaljmirigy koncerten is voltam. Bár itt még szülői felügyelettel, viszont az én kérésemre. Ezeket az emlékeket nagy becsben őrzöm, ugyanis hozzájárultak ahhoz, aki lettem! Aztán egy nap bekötötték a kábeltv-t, lett MTV, és a Bonanza Banzájt a nővérem magnójából felváltotta a Prodigy és Keith Flint elképesztően vad és akkor elérhetetlennek tűnő kinézete.
Ezekben az években volt egy azóta is szuper program, ahol kötelező jelleggel, kiöltözve illik megjelenni. Ez nem más, mint a búcsú. Mivel Búcsúszentlászló búcsújáró hely, évente kettőn is részt vehetünk. Gyerekként sokáig nem tudtam mi a valós, egyházi tartalma. Helyette annyit láttam belőle, hogy vattacukor, ringlispíl, ami mellett egy gigantikus hangfalból recseg a „Piros volt a paradicsom, nem sárga”, és mennek a focimeccsek, amiket végig nézünk, ugyanis a Szévízvölgye FC csapatból mindenkit ismerünk! Olcsó bugyi, zokni, harisnya, műanyagfegyverek, és „Gyere, te is kapsz ma egy búcsúfiát!”, azaz egy pénisz alakú nyalókát. Boldog búcsújárást vele!
Nagy lendülettel írtam az előző bekezdés sorait, aztán többször átírtam a pénisz-t kakasra, de végül így hagytam. Csak közben ugye motoszkált bennem az az erősen berögzült elvárás, hogy faluban – főleg lányként – tessék vigyázni a szájra, és arra is, hogy hogyan viselkedsz. Nálunk ám mindenki tud mindenről. Ebben mondjuk az a szép, hogy a mindenkiben te is benne vagy. Bár az évek során ezek a szigorúbb szokások lazulni látszódtak, sajnos a vele járó szépségek ellenére is. Azért szerencsére gyerekként sok hagyomány is részese volt a mindennapjaimnak. Egyik kedvencem, amit gyakran emlegetek, a húsvéti locsoláskor illuminált állapotban lévő, számomra ismeretlen ismerős, aki több versszakos versének szavalása közben végig csak öntötte fejemre az illatos kölnit. De ahogy már említettem, napjainkra ezek a tradíciók kissé felhígultak, és kevésbé lehet felcímkézni a falut és az ott élőket általánosításokkal, sztereotípiákkal.
Viszont hála az égnek, még mindig én vagyok a Domjánék kislánya, a Julcsika, aki bizony mekkorát nőtt (10 éve egy centit se), és most meg „Pásten” dolgozik! A szomszédságunkban élő idősek csillogó szemei, és a tekintetük hatására bennem felszínre törő régi emlékek pedig szerencsére életem végéig elkísérnek.
