„Ebben az országban nem lehet érvényesülni!” „Engem senki se szeret.” „Minden pasi/nő hülye!” „Jó, de a főnököm egy idióta!” „Persze neked könnyű, mert úgy nézel ki, mint egy modell, nekem nincs időm edzeni!” „Gyerek mellett ez képtelenség.” És még sorolhatnánk. Ugye te is hallottad már ezek közül a mondatok közül valamelyiket? Az is elképzelhető, hogy pont a te szádból hangzottak el? Az emberek – és főleg valahogy mi magyarok – imádnak panaszkodni. Ilyenkor valami féle megnyugtatásra várunk, az egónk simogatására, hogy érezzük, nem vagyunk egyedül, de az igazság az, hogy valójában a felelősséget hárítjuk ilyenkor. Hiszen ha a felelősség nem a mienk, akkor mi csupán áldozatok vagyunk, akik nem tehetnek semmit, mert az élet már csak ilyen kegyetlen.
De vajon meddig jó nekünk ebben az áldozatszerepben lenni? Valószínűleg jónak egyáltalán nem jó, maximum kényelmes. Nem kell hozzá kilépni a komfortzónánkból és tenni valamit. Csak az a baj, hogy aztán elmegy mellettünk az élet.
A napokban beszélgettem egy új-zélandi barátommal a kapcsolatairól. Éppen egy orosz lánnyal társalog, és azt mondta, bízik benne, hogy ezúttal szerencséje lesz, eddig a saját nemzetéből származó lányokkal nem volt. Kérdeztem, hogy szerinte tényleg azzal van-e a gond, hogy milyen származásúak a randi partnerei?Visszakérdezett, hogy arra célzok-e, hogy vele van a gond. A baj nem vele van, nem is ezekkel a lányokkal. Viszont a döntés az ő kezében van, hogy kivel randizik, kit enged közel magához. És itt halkan hozzáteszem, hogy ez a cikk legalább annyira szól nekem és rólam is, mint bárki másról, nem csupán magas lóról okoskodni próbálok, inkább csak reflektálni a múltra és megosztani a tanulságokat. Érdemes elgondolkodni a barátom példáján, aki szerint a kapcsolatai sikertelensége nem az ő felelőssége, és magunkba nézni, hány hasonló szituációt tudunk felhozni a saját életünkből. Mert azt gondolom, hogy ha továbbmegyünk a kapcsolati krízisek témakörben, akkor még a legszemetebb emberek, akikhez közünk volt is azért tehették meg azt velünk, amit megtettek, mert megengedtük nekik, és mert struccpolitikát folytattunk. Hiszen ha én is tényleg 100%-ban őszinte vagyok magammal, akkor az, aki megcsalt és átvert, előtte számtalan jelét adta annak, hogy nem megfelelő számomra. A döntés, a választás lehetősége pedig az én kezemben volt. Kilépek ebből, vagy hagyom, hogy tovább süllyedjek benne? Senki sem kényszerített a maradásra. Az, hogy mivel hitegetjük saját magunkat, hogy nem vállaljuk a felelősséget és nem lépünk, az egyedül a mi döntésünk. Persze mindig akadnak kivételek, nehéz sorsok és kemény szituációk, amikből nem ennyire könnyű kilépni, ezt teljes mértékben elismerem. Viszont általánosságban nem feltétlenül ez a helyzet.
Hogyan lépjünk ki az áldozatszerepből?
Azt gondolom, hogy talán példákon keresztül a legegyszerűbb megérteni ezeket a dolgokat, ezért igyekszem összeszedni néhányat a saját életemből, ezáltal inspirálva magamat is, és remélhetőleg titeket is. Kapcsolatok terén írtunk már red flagekről, érzelmileg elérhetetlen emberekről, itt csak ismételni tudom magamat: önszeretet és felelősségvállalás. Ha igazán szereted magadat, akkor nem hagyod cserben. Ez azt jelenti, hogy ha valakivel rossz érzéseid vannak, ha megannyi intő jel figyelmeztet, hogy valami nem okés, akkor szállj ki! Könnyű mondani, nehezebb megtenni, de magadnak teszel szívességet. Mindig van új, van jobb, van másik. Nem fogsz egyedül maradni, de még egyedül is jobb, mint egy szar kapcsolatban. És ha folyamatosan szorongsz, akkor az egy rossz kapcsolat. Hibáztathatod érte a másikat, de valójában a döntés a te kezedben van, hogy engeded, hogy szívasson az illető, vagy inkább magadat választod. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki fel van mentve, aki rosszul bánik másokkal, viszont ha áthelyezed a fókuszt és eldöntöd, hogy te irányítod az életedet, akkor nagyon hamar le fogod koptatni ezeket a negatív embereket.
Ha érdekel valami, akkor ne a kifogásokat keresd, hanem tegyél meg érte mindent. Azok a szövegek, hogy „nincs időm, szar ez az ország, elromlott az objektívem, nem szóltak, hogy ez van” mind-mind kifogások. Te is tudod. Közeleg a fotós vizsga, de nem jó a felszerelésem, sírhatok róla még hónapokig – igen pontosan ezt teszem, mondtam, hogy nekem is szól a cikk – és elszúrhatom az egész portfóliómat, mert halogatok. Vagy vállalhatom a felelősséget a döntéseimért, vehetek használtan egy új obit, vagy bérelhetek egyet és fotózhatok minden szabadidőmben, hiszen a gyakorlás fog előrevinni. Fhú, mekkora fegyvert adok most a barátaim kezébe, meg ne bánjam ezt a cikket . A lényeg, hogy válts fókuszt, és ha akarsz valamit, akkor ne másokra mutogass, hanem tegyél érte. Lehet sírni rajta, hogy minden szar, de akkor a büdös életbe soha nem leszek esküvőfotós. Ez az igazság, és a te vágyaiddal – akármiről is van szó – kapcsolatban pontosan ugyanez van, csak szólok, bocsi.
Aztán itt van a „visszaköltöztem haza” topik. Ráadásul úgy, hogy csak most költöztem ki fél éve, életemben először. Mit csinál ilyenkor a kis áldozat bennem? Olyanokat súg, hogy „nem keresek eleget, itthon meg se lehet élni rendesen, egy normális lakásra csak kettesben van esély” stb. Miközben az igazság a következő: 16 éves korom óta dolgozom, és bőven voltak évek mikor jól kerestem, simán félre tudtam volna tenni, és most jól állnék. Az, hogy mit csináltam a pénzemmel, az én felelősségem, nem a szüleimé, nem a barátaimé, nem az iskoláé, és nem is az országé. Persze, lehetnének jobbak a fizetések Magyarországon, de ez a cikk most nem erről szól. Illetve hasznos dolog megtanítani a gyerekeket a spórolásra, de 30 éves felnőttként már nem lehet mutogatni és felelősséget terelni. Ezzel szemben viszont, amit tehetünk, hogy megbocsájtunk magunknak a múltban vétett hibáinkért, tanulunk belőlük és továbblépünk, felvértezve magunkat a tudással, ami a jövőnkben előre visz minket, nem pedig hátráltat. Ha lakást akarunk, megtanulunk spórolni, kérjük pénzügyi szakértő tanácsát. Ha rosszabbnál rosszabb kapcsolatokba keveredünk, merjünk pszichológushoz menni, és keressük meg a probléma gyökerét. Ha pedig egy adott szakmában karrierre vágyunk, akkor töltsük azzal minden szabad percünket. Tanuljuk meg szeretni magunkat, felelősséget vállalni a döntéseinkért, és magunk öröme és jól léte érdekében cselekedni. Próbáljunk a megoldásokra koncentrálni, a problémák helyett. Nehezebb lesz, az elején főleg, ez egészen biztos. De sokkal boldogabbak is leszünk idővel. Ez is biztos, erre garanciát személy szerint én vállalok!
