Annak ellenére, hogy sem mentálisan, sem fizikailag nem éreztem magam fáradtabbnak az előzetesen elvártnál, mégis volt egy amilyen apró, olyan kiugró pillanatom, amikor két meglehetősen ellentétes jövőkép közül kellett mihamarabb kiválasztanom a számomra legmegfelelőbbet. Az első opcióban megvalósultak szerint az van, hogy fékevesztetten zúdul le az 1-es villamos valahol a Szentlélek tér környékéről a vágányokról, és tarol le fűt-fát azért, hogy a lábam ujjának hegyéhez parkolva nekem csak annyi legyen a dolgom, hogy engedjek a sofőr ölelő karjai általi taszigálásnak. A második lehetőség, hogy ezen a kellemes, mégis csípős éjszakán ez a lábtövemnél heverő, gyaníthatóan csövesek lakta, súrolta és dögönyözte pad lesz a fekhelyem. Kész szerencse, hogy az elmúlt 29 évem azért nem csak móka volt és kacagás, hanem tanultam is azért ezt-azt, például hallottam arról a placebo-gyanús vélekedésről, miszerint minden fejben dől el, illetve arról a Szabó Péter szerű, kivételesen validnak érzett életigazságról, miszerint „nem vagy egyedül”. Hullafáradt, erőtlen és hitehagyott gyanúm kisvártatva ösztönző és lábaimat életre keltő visszaigazolást nyert. Nem elég, hogy ágyban, párnák közt tölthettem az éjszakát, még a hirtelen lerohanó „kész, ott csessze meg az egészet a franc”-érzésem forrását is sikerült hasonló állapotok leírásával foglalkozó cikkek formájában detektálnom.
Tiétek a világ
Mondta nekem nem egyszer apu, ami első hallásra ugyan inspiráló és felemelő, aztán jobban belegondolva meg köszi szépen, ezt most így hagyom, hogy jól rám szakadjon és szép lassan agyon nyomjon. Az ilyen, és ehhez hasonló edukációs célzatú egysorosok persze mindig is a különböző generációk közti diskurzus szerves részét képezték. Elvégre ki ne emlékezne a „bezzeg a mi időnkben…” kezdetű mondatokra, melyek lényege általában az volt, hogy az idősebbek a királyok, akik állandóan a földeken güriztek, amikor pedig nem, még akkor is, ráadásul a vacsorát is puszta kézzel ejtették el. Bezzeg a mai generáció, ugye, én meg a monológ végére valahol a ház sarkában kuporogva bőgtem, amiért nem a százholdas pagony felszántásával indítottam minden egyes napomat. Ha egy fokkal visszafogottabban és kevésbé célzottan is, de valahol mégis az előzőekben leírtakkal foglalkozik Byung-Chul Han, dél-koreai születésű svájci filozófus is, aki a modern, 21. századi ember lényegét kereső írásaiban, ha elméleti síkon is, de egyfajta kötelezően bekövetkező válaszreakcióként írja le a kezdő soraimban megfogalmazott állapotot.
Röviden és tömören, a lényeget megragadva: az elmúlt évszázadokkal szemben a mai világot már nem lehet megérteni a 20. századi filozófia felől. Az emberek életét képező és jelentősen átalakuló életkörülmények egy újfajta, modern megközelítést igényelnek. Az emberek már egyre kisebb arányban kelnek fel azért a hajnal hasadtával, hogy megetessék az állatokat, viszonylag ritka, hogy az iskolából hazaérve a fiatalok gyors kiganéznak még a disznók alól, ahogy a gyártósori munkák esetében is egyre gyakoribb, hogy az ember helyett egy letisztult fémtákolmány végzi ugyanazt a rövid cselekvéssort, csak épp százszor gyorsabban és hatékonyabban. Az elmúlt évszázadokban állandósuló testi ráfordítás helyett a technológiai fejlődés. Majd később ennek nyomán kialakuló információbőség teremtette állapot a szellemi kapacitásainkban rejlő potenciált hivatott előbb feltérképezni, majd pedig különféle trükkök nyomán teljesen kisajátítani.
Mindez azért lehet főleg a 80-90-es évek után születettek fő problémája, mert ők már az újonnan kialakult körülmények mentén szocializálódtak, rutinjaik és szokásaik ezekhez a változásokhoz igazodtak. Igen, mi vagyunk azok, akik egyre kevesebb munkáért cserébe, egyre több pénzt várunk, feltéve, ha az egyre kevesebb munka alatt azt értjük, hogy viszonylag ritkán ragadunk ásót, és ha mégis, előtte azért lecsekkoljuk a neten, hogy mi is az, miként kell becserkészni és az eredeti rendeltetésének megfelelően használni. Cserébe mi vagyunk azok is, akik a reggeleket általában a végeláthatatlan világháló egy a milliárdból szegletének felkeresésével indítjuk, akik a töménytelen mennyiségben fellelhető információ miatt folyamatosan lemaradva érezzük magunkat, akik frusztráltsága épp abból fakad, hogy „miénk a világ”, mégse vagyunk képesek minden nap megváltani azt. Ez a hamisan felszabadítónak tűnő szabadság az, ami nap nap után arra ösztönöz, hogy minden kreativitásunkat és szellemi kapacitásunkat, magyarán saját magunkat, jellemünket és személyiségünk teljes egészét valami produktívra, valami előre mutatóra fordítsuk. Ha pedig már lehetőségünk van rá, miért ne tehetnénk ezt akár a nap 24 órájának mindegyikében.
Megkell küldeni, amíg meglehet küldeni
Ebben a folyamatos versenyhelyzetben aztán a kellő motivációval és inspiráló életcélokkal bírók konstans bizonyítási kényszerben vannak, a 110 százalék sem elég. Van még ez is, lehet még azt is, én speciel az elmúlt egy évemet azzal töltöttem, hogy változó pózokban és módon döglöttem a kanapén, miért ne tolnám meg, amikor lehetőségem van rá. Lelki szemeim előtt látom, ahogy végtelenül intelligens és találékony édesapám a következő sorokat olvasva kimegy az asztalosműhelybe, és összedob gyorsan egy széket csak azért, hogy megrökönyödésében leülhessen rá. Mégis leírom: értékeljük át, és tudjunk egyet hátrébb lépni azért, hogy abban benne legyen a kettőt előre lehetősége. Ha nem is tekintjük hobbinak a munkánkat, mert épp utáljuk, mint a szart, igyekezzünk az egyéb kötelezettségek némelyikét kikapcsolódásként megélni. Legyen olyan, hogy elég, hogy kell a francnak, hogy nem, a kikapcsolódásra és feltöltődésre szánt vasárnapomat, ha az ég le is szakad, ha duplatripla fizetésemelést kapok is, akkor is arra fogom fordítani, hogy kiszakadjak ebből az egészből. Csakhogy aztán hétfő reggel emóciókkal, potenciállal és frissességgel telve lehessen mit kiszipolyoznia bármelyik munkáltatónak újra.
